Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
ISTEN ÉS ERKÖLCSI LÉT HARTMANN ERKÖLCSBÖLCSELETÉBEN 137 A bűnnel együtt elveszítené a legnagyobb erkölcsi jót : embervoltát. A bűn bátor viselését követeli az ember erkölcsi büszkesége. Minden tehermentesítés kiskorúsítja és elértékteleníti az embert. Az ember vágyakozik megváltás után, mert úgy érzi, hogy nem tudja elviselni a szabadságnak isteni méltóságát. Szabadságát végzetnek érzi, mert nem nőtt hozzá annak szédületes nagyságához. * Nietzsche és N. Hartmann. A hartmanni filozófiai világképben hiányzik az isteni Abszolútum. Hartmann nem állítja, hogy nincs Isten. Ismeretelméletéből kiindulva, Isten létével szemben agnoszticista álláspontot foglal el : Isten létét nem lehet bizonyítani ; nem lehet tudni, van-e Isten.1 Etikájában már nem tud ilyen hűvös közönnyel elhaladni Isten léte mellett. Mivel az etikai jelenségek vizsgálatában nem marad a felszínen, hanem igyekszik belehatolni az erkölcsi lét metafizikai mélységeibe, újra fel kell vetnie Isten létének kérdését. S itt már nem maradhat közömbös. Ismeret- elméleti és ontológiai Isten-nélkülisége itt poszatulatórikus Isten-tagadásba csap át. Hartmann Etikájában sem állítja, hogy nincs Isten, de állítja azt, hogy nem szabad Istennek lennie ! Ez az «antinómiákben» meg- formulázott posztulatórikus istentagadás nem valami mellékes, jelentéktelen korrollárium, hanem a «hatalmas mű legsajátosabb jegyeihez tartozik».1 2 Ez az istentagadás, mint egy rejtett, benső mozgató erő, végigvonul a hartmanni Etika gondolataiban, s időnként a józan, hűvös és részleteiben rendkívül gazdag gondolatok gyökeréről fel-feltör, mint mélyindítású etikai szellem, ami talán már ott mozgat az ontológiai világkép megalapozásában is. Ennek az étosznak fel-feltörő hangjából erősen ki lehet érezni egy még távolabbról fakadó hangot, ami már nem is Hartmannból szólal elő, hanem ami Hartmannon át szól : egy már ismert régi hangot : a hírhedt istentagadónak, Nietzschének , hangját. Nietzsche áll a hartmanni ateisztikus étosz forrásánál. Ami Nietzschenél végletekig csapongó szertelen aforizmákban szétkiáltott «démoni szenvedélyességből»3 sodródik elő, az Hartmannál egy részletekig pontosan kidolgozott, komoly metafizikai alapokat kereső filozófia világnézet erkölcsbölcseleti vetületeként jelentkezik. A nietzschei forrongás Hartmannál mélyre száll, erősen tompul és egy tudományos tárgyilagosságú filozófiai világnézet szenvedélytelenségébe halkul. Ezáltal veszít szétzúgó, démoni megszállottságú szenvedélyességéből, de annál többet nyer benne a tagadás súlyban és a tévedés 1 Grundzüge einer Metaphysik der Erkenntnis, 211. 1. ; 233. I. a M. Scheler : Der Formalismus, XX. 1. 3 Jaspers : Nietzsche. Einführung in das Verständnis seines Philo- sophierens. Berlin und Leipzig, 1936. 389. 1.
