Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
136 PAPP IMRE töredékes szabadság, és mindaz, ami valamiként is érintené ezt a szabadságot, magát az embert veszélyeztetné. A szabadság az ember nagysága. Habár az ember elvesző parány a létmindenség végtelenségében, szabadságában mégis csodálatos méltóságban csillog minden más lény felett. Kimagasodik a világ fölé. A vak természeti történésekben sodródik, mégis föléjük emelkedik. Egy «másik világba» nő bele.1 A szabadság az ember nagysága, de erőtlensége is ; megdicsőülése, de tragédiája is. Tragédiája nemcsak annyiban, amennyiben erőtlen, tehetetlen a külső kozmikus erők omlásra dűlő veszélyeivel szemben. A szabadság már önmagában hordja saját végzetét : a rossznak, a bűnnek az eshetőségét. Hogy az ember szabad lehessen, vállalnia kell a legnagyobb rossz, az erkölcsi bukás lehetőségét.1 2 A szabadság az erkölcsi tehetőség legmagasabb potenciája, de éppen ezért egyúttal az erkölcsellenes tehetőségnek is a legmagasabb potenciája. Ez a szabadság hátlapja, visszája. «A jónak a lehetősége egyúttal és olyan mértékben lehetősége a rossznak is. A legnagyobb potencia egyúttal a legnagyobb veszély is. Az ember lényegéhez tartozik, hogy ebben a veszélyben álljon. A veszély egyúttal alapja étosznak. Általa erkölcsi lény az ember. . . A tehetség kétélű. Lehet az ember számára úgy átok, mint áldás . . . Ebben a bizonytalanságban lebegni, két perspektíva előtt a legbensőbben veszélyeztetve lenni, s egyúttal mások számára veszélyt jelenteni a tulajdon legnagyobb és legkitűntetőbb tehetőséggel, ez jelenti erkölcsi lénynek lenni, embernek lenni. Kívülről más lényeket is fenyeget veszély. De önmagában, éspedig legfőbb benső javában, egyedül az ember hordoz veszélyt . . .»3 A szabadság tehát «az ember benső veszélye».4 Szabadságánál fogva «az ember önvalósítását és önmegsemmisítését magában hordja».5 Az embernek nem szabad bujdosnia a szabadság nagy veszélyeztetése elől. Vállalnia kell a bűn rásúlyosodó felelősségét. Akarnia kell az erkölcsi elzuhanás lehetőségét, mert akarnia kell a szabadságot. Ha nem lenne szabad, ártatlan és tehermentes lenne. De egyúttal rab lenne : rabja lenne a tovasodródó természeti, kauzális törvényszerűségü történésnek.® Az embernek akarnia kell önmagát, magavalóságának teljességében : nagyságával és korlátoltságával, erejével és gyönge- ségével, értékességével és bűnösségével. Ha össze is roppan bűnösségének súlya alatt, akkor sem szabad engednie, hogy ezt a súlyt valami külső hatalom leemelje vállairól. Ha ezt megengedné, önmagát tagadná meg.7 «A bűnösnek joga van arra, hogy viselje bűnének terhét. Kívülről jövő megváltást el kell vetnie. A bűn megmaradása értékes számára, még ha rásúlyosodó terhet is jelent.»8 A bűn megőrzi az ember személyiségét. 1 Ethik, 320. I. 5 Ethik, 144. 1. 2 U. o. 319—22. I. « U. o. 320. I. 3 U. o. 346—47. I. 7 U. O. 321. 1. 4 Das Problem des geistigen Seins, 143. I. 8 U. o.
