Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
ISTEN ÉS ERKÖLCSI LÉT HARTMANN ERKÖLCSBÖLCSELETÉBEN 133 fokozva. Isten ... mindenben az emberi személyi lénynek emberfeletti és kozmikus távlatokba vetítése.1 Rehabilitálni kell az embert az istenséggel szemben. Vissza keli neki adni azokat az attribútumokat, melyeket az istenségbe vetített. «Az ember eme rehabilitációja az etikai fenomén csodája».1 2 «Az etika . . . az embernek adja az istenség attribútumait.» Visszaadja az embernek, «amit az, tulajdon lényét félreismerve, magától elvetett és az Istennek tulajdonított». Az etika «leszállítja az istenséget trónjáról és az ember akaratába költözteti. Az emberre száll az Isten metafizikai öröksége».3 A végességében tragikus «isteni» ember. Az idealista filozófiai rendszerekben (pl. Hegelnél) az ember magára veszi azAbszolútum attribútumait. De nem a konkrét, időben tovavergödő, lassan halálra váló tapasztalati ember, hanem az Emberség az emberben, illetve az emberléten áthúzódó és megnyilatkozó Értelem, Szellem, Akarat, Eszme. Az ember részesül az Abszolútumban, de csak annyiban, amennyiben átjelenik rajta a mindent magábaölelo egységes, egyetemes Abszolútum. A konkrét, tapasztalati ember mintegy fölszívódik az Abszolútumban. Itt nincs feszültség végesség és végtelenség között, nincs törés és tragikum : az ember-egyed belevész, belesimul az Abszolútum egyetemességébe. Hartmannál is magára veszi az ember az istenség attribútumait, de nem az elvont eszmei ember, hanem a végességében, esendőségében életéért aggódó tapasztalati ember. Hartmann nem akarja emberfelettinek látni azt, ami gyökeréig emberi. Nem vezetteti magát félre az optimista álhumanizmus istenivé eszményített embereszméje által.4 Józan akar maradni a tapasztalati való súlyos tényeivel szemben. Az embernek — mint személyes szellemi lénynek — rehabilitálását és kozmikus méltóságának megláttatását nem fokozza metafizikai idealizmussá. Az istenség attribútumaival az ember mégis csak véges, erőtlen kozmikus parány marad. Végessé csonkulnak benne az isteni tulajdonságok. Magukba veszik a föld súlyát. A hartmanni emberben az isteni prédikátumok eltöredékesedve valósulnak emberivé. Az istenségi fénybe belesötétlik a végesség, határoltság, korlátoltság, másrautaltság, kiszolgáltatottság árnyéka. Az isteni öntudat mögött ott fenyegetnek a nagy elzuhanások külső és helső veszélyei: az önelvesztés, az elértéktelenülés, az elembertelenedés 1 Ethik, 193. I. 2 U. o. 153. 1. * U. o. 180. 1. * Borgolte : Zur Grundlegung der Lehre von der Beziehung des Sittlichen zum Religiösen. Würzburg, 1938. 118. 1.
