Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Halász Pius: A caritas jelentése a ciszterci misztikusok tanításában
m P. HALÁSZ PIUS A lélek megszentelésekor Isten belső törvénye (Deus-Caritas) az ember belső törvényévé válik (caritas infusa). Ennek segítségével, miként Isten egyedül önmagát és minden mást önnönmagáért szeret, úgy igyekszünk mi is egyedül Istent és minden egyebet Istenért szeretni. Természetesen itt még a szeretet akarati, törekvő jellege domborodik ki. Természetes érzelmeink ennek sokszor ellenszegülnek. A cél tehát, hogy érzelmileg is, természetes szeretetünkkel is, úgy szeressük Istent, ahogy Ő szereti önmagát. Miként Istenben a Deus-Caritas a szeretet boldog élményében, a Caritas-Deusban teljesedik ki, ugyanúgy a megszentelt lélekben is a caritas infusanak a misztikus szeretet élményében, caritas diffusaban kell beteljesülnie. Tehát a természetfölötti szeretet már gyökér- szerüen, burkoltan tartalmazza a misztikus szeretetet. A kettő között csupán fokozati különbség áll fönn. A Szentléleknek a lélekben való eme bentlakása szükségképen magával hozza a szeretet teljes kibontakozásának lehetőségét. A tényleges kibontakozás lélektani és aszketikus tényezők dolga. A megszentelő- dés pillanatában már folyik a szeretet mélyén ez a belső szentháromságos élet, a léleknek azonban nincs tudomása róla. Fokozatos tisztulás által, a természetes szeretet ellenkezésének leküzdése által, a lélek affektiv módon is mind jobban egyedül Istenre összpontosítja vágyait. Végül, mikor a szeretet föllángolásában ténylegesen is mindent Istenért és mindenben Istent tudja szeretni, eléri a Szentlélekkel való tökéletes egyesülést. Eddig az volt a Szentlélek szerepe, hogy az Atya és Fiú szeretetét belefolytassa a megszentelt lélekbe, most a szeretet extázisá- ban pedig a vele egyesült izzó emberi szeretettel öleli át az Atyát és Fiút. Tehát a caritas infusa és caritas diffusa egyetlen valóság két végpontja, kezdete és csúcsa, aszkézis és misztika között csupán fokozati különbség van. 3. Végül itt kapjuk magyarázatát annak is, hogy miért nevezik szerzőink rendjüket «schola caritatiSD-nak. Tollúkon ez a kifejezés nem a belénk öntött isteni erényt (virtus caritatis) jelöli, nem is a testvéri szeretetre vagy karitatív tevékenységre akar burkoltan célozni. A fönteb- biek alapján világos, hogy a «caritas diffusa»-val azonos. A teljes kibontatéves véleményét közvetlenül Saint-Thierryi Vilmostól merítette. Azt tanította ugyanis, hogy a bennünk levő caritas erénye azonos magával a Szentlélekkel. (Sent. lib. 1, dist. XVII; PL. 192, c. 564.) Azóta mind tisztábban bontakozik ki előttünk a Ciszterci lelki iskola tanításának összefüggése s ennek hatása alatt helyesbíteni kell előző véleményünket. Szerzőink ugyan nagyon szoros összefüggést látnak a Szentlélek és a caritas között, hiszen az egyik jelenléte föltételezi a másik jelenlétét és működését is. A kettőt azonban nem azonosítják egymással. Maga Vilmos is egyik helyen világosan beszél : «Quidquid de Deo potest dici, et de caritate; sic tamen ut considerata secundum naturas doni et dantis, in dante nomen sit substantiae, in dato qualitatis, sed per emphasim donum etiam caritatis Deus dicatur». (De nat. et dign. amoris, cp. 5, n. 12 ; PL. 184, c. 387.) Lombardus azonban e sző-
