Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Halász Pius: A caritas jelentése a ciszterci misztikusok tanításában
a lélekben eláradó szeretetélmény édessége. Ez nem más, mint a velünk született természetes szeretet fölhatványozva a legmagasabb csúcsra és pedig oly fokban és oly módon, hogy a lélek természetes erőitől nem származhat (supernaturale quoad modum). Végül ezek a jelenségek már a lélek előhaladott szakaszát jelentik, az egyesülés útját a szeretet oldaláról szemlélve. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban föl szokták vetni szerzőink a vét- kezhetetlenség kérdését. Vájjon az a lélek, amely idáig eljutott, képes-e még vétkezni s elveszítheti-e a caritast? Mindenki előtt világos, hogy addig, amíg a szeretet-élmény percei tartanak, addig a lélek nem vétkezhet. Amikor azonban ezek elmúlnak, a vétkezés veszélye és lehetősége tovább is fönáll, annak ellenére, hogy a lélek már a caritas szakaszába jutott. Ennek szemléltetésére fölhozzák Dávid és Szent Péter esetét, akikről föltételezik, hogy a lelki élet e magassági fokára eljutottak. Amikor azt állítják, hogy a halálos bűn által nem veszítették el a caritast, akkor nem az isteni erényről beszélnek.1 Éppen azt akarják megmagyarázni, hogy a természetfölötti elv elvesztése ellenére is megmarad a természetes istenszeretet, csupán a félelem hatása alatt elszunnyad (sopoA «CARITAS» JELENTÉSE A CISZTERCI MISZTIKUSOK TANÍTÁSÁBAN 125 1 «Petrus enim peccavit, caritatem non amisit ; quia peccavit potius in veritatem, quam in caritatem, cum eius se non esse mentitus est in ore, cuius totus erat in corde... Sic et David cum peccavit, caritatem non perdidit, sed obstupuit quodammodo in eo caritas ad vehementem tentationis ictum : et caritatis in eo nequaquam facta est abolitio, sed quasi quaedam soporatio.» (Gulielm., De nat. et dign. amoris, cp. VI, n. 14 ; PL. 184, c. 389.) Szent Tamás e szöveget Szent Bernátnak tulajdonította s a caritas erényére gondolt, v. ö. II—II, q. 24, a. 12, ad 2. — Szent Bernât is foglalkozik e kérdéssel. Ő valóban a virtus caritatisról beszél s tévedésnek minősíti azt a fölfogást, hogy az egyszer elnyert természetfölötti szeretetet nem lehet többé elveszíteni. Hiszen nyilvánvaló, hogy vannak olyan hitetlenek, akik azelőtt hittek. Tehát hitüket úgy vesztették el. Már pedig a természetfölötti szeretet nem férhet össze a hitetlenséggel. Ebből következik, hogy hitükkel együtt a szeretetet is elvesztették. (Tract, de morib. et offic. episc., cp. 4, n. 14 ; PL. 182, c. 819.) Péter apostol esetére is rátér. Kérdés, hogy mikor szavával megtagadta Mesterét, szivével is megtagadta-e? Nyilvánvalóan nem. Tehát két akarat volt benne : élni is akart, ugyanakkor meg akart maradni Krisztus tanítványának is. Mivel azonban inkább élni akart, a hazug nyelv meggyilkolta lelkét. (Bölcs. 1, 2.) Nem az volt a vétke, hogy Krisztust nem szerette, hanem hogy magát jobban szerette. Arra nem tudták kényszeríteni, hogy ne szeresse Krisztust (caritas ut affectus), de arra igen, hogy saját szeretetének engedjen. Péterben tehát a szeretet nem változott, csak elrejtőzött. (De gratia et lib. arb., cp. 12, n. 38 ; PL. 182, c. 1121.) A caritas újjászületés, viszont Szent János szavai szerint «qui natus est ex Deo, peccatum non facit, quoniam semen ipsius (Dei) in eo manet; et non potest peccare, quoniam ex Deo natus est.» (Jn. I, 3—9.) Szent Bernât ezt a szakaszt a következőképen értelmezi : nem vétkezhetik, azaz nem maradhat meg vétkében. Mindazok ugyanis, akiket Isten öröktől fogva mennyei boldogságra rendelt, e rendelkezés erejénél fogva megszabadulnak vétkeiktől. (De divers., serm. 4, n. 5 ; PL. 183, c. 553. — In Cant. Cant., serm. 23, n. 15, PL. 183, c. 892.)
