Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Halász Pius: A caritas jelentése a ciszterci misztikusok tanításában
124 P. HALÁSZ PIUS természetes érzelme Isten akaratából van bennünk, ezt nem kell, sőt nem szabad kiirtanunk aszkézissel, hanem a kegyelemmel föl kell emelni, azután teljesen Istenre irányítani. Amikor teljesen megtisztult, amikor a természetes érzelmet már egészen Isten foglalja le magának, akkor éri el a caritas csúcsát.1 Végül megemlítjük még Balduinust, a későbbi canterburyi érseket, aki összegezi elődeinek szeretet-tanítását és pontosan megjellegzi a caritas különböző fajait. Isten szeretete először akkor ömlött ki ránk, mikor teremtett bennünket. Ez a caritas profusa. Majd, amikor egyszülött Fia halálával megváltott a bűntől, újabb szeretet részesei lettünk, melyet caritas effusa névvel jelöl. Az egyes lélek megigazulásakor a hittel együtt a természetfölötti szeretetet is belénk önti s ezzel megjelenik bennünk a caritas infusa. Végül pedig, mikor a heves vágy kitágítja szívünket, akkor tapasztaljuk meg az utolsó lehetséges fokot itt a földön, a caritas diffusai. Ez utóbbinak nyomán boldog édesség ömlik el a lélekben, ez az affektiv szeretet szintén a caritas jellemzője. Hogy jobban megérthessük a mondottak értelmét, a fény hasonlatával világítja meg. A látás tényében három mozzanatra hívja föl a figyelmet : a) szükséges a világító fény, mely hajnalban elárad és megvilágítja a tárgyakat, hogy alakjuk, formájuk és színük kirajzolódjék, b) Tőle különbözik a megvilágított fény, mely a dolgokról árad ; amíg sötétség van, addig a dolgok sem világítanak, de ha fény esik rájuk, ők is sugározni kezdenek, c) Végül szemünk fénye is kiárad, körülöleli és magával viszi a dolgok képeit. Ennek megfelelően Isten is fényforrás, Caritas, melynek sugara kiárad és megvilágítja lelkünket, ez a caritas diffusa. Ebben a fény- özönben Isten jótéteményei is ragyogni kezdenek. Végül ennek hatására a lélek szeme is megnyílik, fényessége magába issza Isten szeretetének e tanúit s édesség árad el benne. Tehát a misztikus szeretet-élményben sem közvetlenül tapasztalja meg a lélek Istent, hanem a szemlélődés gyullaszt benne édességet.1 2 Balduinus pontos határt von a kettő között : az egyik a «caritas», mely áthatolhatatlan fényességben lakik s maga az isteni természet, a másik a «caritas, quae nostra esh, melyet azért önt Isten a lélekbe, hogy valamiképen ábrázolja, érzékeltesse magának Istennek természetét. A tükrözés oly módon történik, hogy általa a lélek visszanyeri teljes Isten-hasonlóságát s ebben szemléli, mintegy tapasztalja jelenlétét.3 Ha ezt az utolsó fokozatot tüzetesebben megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy három valóság szövődik össze benne. Az első a természetfölötti elv, a caritas diffusa. Ezt Isten önti a lélekbe, teljesen természetfölötti valóság (supernaturale quoad substantiam). A második valóság 1 De Ressur. Dom., serm. 1, n. 5; PL. 185, c. 143. 2 Tract, super illud: Caritas Dei, PL. 204, c. 537—538. 3 Tract, de vita coenob., 1. cit. c. 547.
