Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 93 a keleti egyház büntetőjogával foglalkozó irodalom. Róma sem szolgáltat sok adatot, hiszen a keleti részeken a pápa epistolái nem voltak jogforrások, mert maga Róma helyezkedett arra az álláspontra, hogy nem ad törvényt a Keletnek olyan kérdésekben, amelyekben a patriarchák gondja az intézkedés. Másrészt a keleti patriarchák nem alkothattak törvényt vagy kánont, csak jogszabályokat adhattak a kánonok szellemében, így a kutató számára alig marad más forrás, mint a zsinatok kánonjai, illetőleg az ezeket közreadó gyűjtemények. A könyv a separatio előtti büntetőjogot foglalja össze, főleg a VII. századtól 1054-ig. Az anyagot a szerző három részre osztja, az első az általános részt tárgyalja, a második a négy leggyakoribb deliktumot elemzi, míg a harmadik rész a többi deliktum büntetéseit tárgyalja. Az általános részben kimutatja a szerző, hogy a bizánci jogban a büntetések általában censura-k, kivéve a depositio-t, amely mindig poena vindication. A legtöbb büntetés ferendae sententiae, bár vannak latae sententiae- példák az excommunicatio-ra, sőt a depositio-ra és a suspensio-ra is. A latae sententiae-büntetést kivételesnek minősíti ebben a korban a szerző s hangsúlyozza, hogy ezek a büntetések nem voltak kiterjeszthetők más hasonló esetekre s csak azokra voltak érvényesek, amelyekre hozattak (Hinschius ennek az ellenkezőjét tanította !). Latae sententiae-büntetéssel csak a súlyosnak minősített deliktumokat sújtották s a források ilyeneknek minősítik a haeresis-t, a Húsvétnak a zsidókkal való megünneplését, az idegen egyházmegyében végzett ordinatio-t, a communicatio-t deponáltakkal, a pápa levelének meghamisítását. A törvény nemismerése azonban mentesített e büntetések alól ! A szerző ismételten kiemeli, hogy ennek a kornak a büntetőjoga még csak kialakulóban van, mindamellett bizonyos alapelvek már ekkor kijege- cesedtek, nevezetesen : 1. A delictumnak külsőnek és súlyosnak kellett lenni (gravis dolus), hogy büntethető legyen s a delictum-ot dokumentumokkal vagy tanukkal kellett bizonyítani (tehát érvényes volt a római jogból átvett tétel : de internis non iudicat Ecclesia). Ha a delikvens nem jelent meg, még kétszer kellett idézni. Ha a harmadik idézésre sem jelent meg, makacsnak nyilvánították. 2. Ha a büntetés mértéke a kánonokban meg is volt szabva, a superior-t vagy a bírót megillette a facultas augendi, minuendi. (Ezt utolsó kánonjában már a trullosi zsinat kimondotta !) A nullum crimen, nulla poena sine lege elve már a VI. századtól érvényes volt excommunicatio, a VII. századtól depositio esetére. 3. A vádlót és a vádlottat egyformán meg kellett hallgatni, argumentumaikat megvizsgálni. Csak hitelt érdemlő személy (persona fide digna) léphetett fel vádlóként, excommunicatus, haereticus nem. 4. A gyanús bíró, tanú ellen kifogást lehetett emelni. 5. Ferendae sententiae-büntetés esetében a delikvenst a büntetés kiszabása előtt, egyes források szerint, háromszor figyelmeztetni kellett.
