Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
76 MÓRA MIHÁLY Stuttgart 1898, 10.) Az egyháztörténet feladata ezek szerint evilági tények megállapítása, amelyek alapján a kereszténység keletkezett és fennáll (Girgen- sohn K- : Die moderne historische Denkweise und die christliche Theologie, Leipzig 1904, 41) ; e tudomány vizsgálat tárgyává teszi a kereszténység valamennyi konkrét jelenségformáját és mindazt, ami ezzel összefügg. A szisztematika tanítja az isteni igazságokat és mindazt, ami ezekkel összefügg, abszolút lényegüket és értéküket vizsgálja, pozitív okok és analógiák révén belső jogosultságukat mutatja ki ; szilárd alapjáról kiindulva az adottat részeire bontja és megindokolja, hogy valami miért ilyen vagy olyan. Az egyháztörténet a kereszténység életmenetében a konkrét formák és megnyilatkozások fejlődési folyamatát ábrázolja, változásait és fokozatos kialakulását vizsgálja, vagyis, hogy mindez hogyan jött létre. (Saltet L. : Les deux méthodes des études théologiques, Bulletin de littérature ecclésiastique, Toulouse X., 382—397.) Ha a szisztematikus a keresztség történetét akarja megírni, egyrészt történeti tényekkel e szentség változatlan lényegállományát mutatja ki, amely minden évszázadban a szilárd pontot alkotja, másrészt összeállítja a külső alkalmazás változó és sokszínű képét, vagyis a formát, amelyben e szentség láthatólag megjelenik a külvilágban. (Hohler M. : Das dogmatische Kriterium der Kirchengeschichte, Katholik, LXXIII, I, 386). A történetíró viszont mindenekelőtt a fejlődésmenetet veszi szemügyre, azt nézi, hogy a keresztség hol mutatja meg csiráit, s változatlan lényege mellett hogyan fejlődött és változott, súlyt helyez arra, hogy megmagyarázza a ható tényezőket, hogy az egyik tényálláskomplexum hogyan fejlődött ki a másikból és nem elégszik meg azzal, hogy a formát, illetőleg annak tényeit egyszerűen kronológiailag egysorba fűzze. Szükséges azonban megállapítani, hogy mindez a legcsekélyebb ellenkezést vagy lebecsülést sem akar jelenteni a dogmatikával szemben, csupán annyit kíván kifejezésre juttatni, hogy a szisztematikus és a történeti teológia módszertanilag is érzékeltethetően egymásnak a szükségszerű kiegészítést adják : Ces deux méthodes vivent en parfait accord et se prêtent un mutuel secours (Saltet, i. m. 382). Mint Koeniger (Voraussetzungen, 32—33) kifejti, akinek gondolatmenetét teljesen magunkévá tesszük, ha a természetfölötti lényeg megalapozásáról van szó, a dogmatika joggal igényli magának az elsőbbséget, csak mint tudományág önálló és egyenrangú mind a kettő. Mint látjuk, az egyháztörténet és a szisztematikus teológia viszonya némileg analóg módon alakul ahhoz a relációhoz, amely a jogtörténet és a jogdogmatika között áll fenn : itt is az egyik oldalról azt állítjuk, hogy az érvényes jogot csak akkor lehet megérteni, ha annak történeti kialakulását is ismerjük, a másik oldalon viszont azt hirdetik, hogy a jogtudománynak túlnyomólag az élő és a gyakorlatban felfrissülő jog ápolása s rendszerbefoglalása a célja, anélkül, hogy annak történetéről tudomást venne. A kölcsönös meg nem értés azonban aligha állja meg a helyét : helyesebb azt mondanunk, hogy önálló és egyenrangú, sajátos feladattal rendelkező két tudományágról van szó, amelyek azonban egymást kölcsönösen kiegészítik, teljesebbé teszik és ered
