Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
KÁNONJOGTÖRTÉNET — EGYHÁZTÖRTÉNET — DOGMATIKA 75 téntét más korabeli forrásoknak is «kellett» jeleznie ; Dékány u. o.) hipotétikus értékére rámutatást szintén alkalmazandónak tartja az egyháztörténeti kutatásra is. De állíthatjuk-e, hogy a saját egyházra vonatkozó nem túlságosan bő hazai irodalom kelló' mértékben vette s esetleg vehette figyelembe a hazai birtokjogi viszonyokat tárgyaló profán kutatást, nem is beszélve a germán— román-—szláv analógiák eltérő értékeléséről ? Azok az irányelvek tehát, amelyeket Révész Imre (Egyháztörténelem, A magyar történetírás új útjai, szerk. Hóman Bálint, Budapest 1932, 141. sköv.) az egyháztörténelem figyelmébe ajánlott, a jogtörténetre általában érvényes elvek kiegészítésével nagyban-egészben irányadók az egyházi jogtörténetre is. S ha a világi jogtörténetre nézve nem alaptalanul hozzák fel annak «kettős Janus arcát» s mérlegelik ama nehézségeket, amelyek abból adódnak, hogy az «két különböző összetételű földbe ereszti gyökerét» (Eckhart Ferenc: Jog és alkotmánytörténet, u. o., 270—271.), a kánonjogtörténetnek a történeti és a jogi, pontosabban az egyháztörténeti és proján történeti, valamint a kánon- és világi jogi szemlélet egyesítésén felül tisztáznia kell viszonyát a hittudománnyal általában és közelebbről annak dogmatika elnevezésű ágával is. 4. Nem egy egyháztörténeti és kánonjogtörténeti munka szenved abban a hibában, hogy csupán a múltba visszavet.'tő spekuláció eredménye, amely a genetikus előadást vagy nem ismeri, vagy csak részben veszi figyelembe. Csak a dogmatika kívánalmaival és szükségleteivel számolva nem könnyű a történeti problémák kielégítő megoldásához eljutni. Ha valaki valamely kánoni intézmény történetét meg akarja ismerni, nem mindig ajánlatos dogmatikus meghatározásból kiindulnia, bármely helyes is legyen önmagában az, mert ha ezt öntudatosan vagy öntudatlanul megteszi, feladatát könnyen csak abban láthatja, hogy azután a konstitutív elemeket kiderítse és ezeket a múltban feltalálhatóvá tegye. Ezáltal azonban sokszor erőszakot követünk el magán a történeten és a történeti viszonyok képzésére jellemző momentumok mellékesnek tűnnek fel. Ügyelni kell arra is, hogy ezek a definíciók sokszor teológiai spekulációk lecsapódásai és nem feltétlenül a természetes fejlődési folyamatéi; mindenesetre óvatosan kell értékesíteni ezeket a történeti következtetésekhez. Ha például boldog Albertus Magnus, a németeknek a XIII. században élt nagy dömés bölcselője, akinek az arisztoteleszi filozófia és a természettudomány, valamint a teológia terén köszönhetünk sokat, Szentenciakommentárjában a búcsút commutatio-nak nevezi, ez nem bizonyít a búcsú eredetére semmit, mert a nagy tudós napjaiig a búcsú már belső változásokon ment át (Koeniger: Der Ursprung des Ablasses, Veröff. aus dem Kirchenhistorischen Seminar, München, III. Reihe Nr. 1. 1907, 169—171.). Mint mondani szokták, az egyháztörténet az indukció és analízis útján a keletkezést és változást vizsgálja, a rendszeres hittudomány pedig dedukció és szintézis útján az Egyházat, mint egészet tartja szem előtt. Az egyház- történet nem is más, mint a kereszténység története konkrét megjelenésében és abban a formában, amelyben történetileg ellenőrizhető tevékenységet fejt ki (Ehrhard A. : Stellung und Aufgabe der Kirchengeschichte in der Gegenwart,
