Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
74 MÓRA MIHÁLY tené ez : az egyház (!) például nagyon jól tudta, hogy a feloldozást könyörgő és kijelentő formulával lehet megadni, de az elsőtől a tizenkettőig terjedő évszázad érzületével számot vetett és csak a deprekatív formát engedte alkalmazni. Vagy ezt : Az egyház Keletre nézve azt mondta : itt a laikus szerzeteseknek is megengedhetem a gyóntatást, Nyugaton azonban ez már nem megy. Vagy talán : Az egyház a korai időkben így számolt : gyóntatószéket most még nem alkalmazhatok a templomokban, az csak a 15. századhoz illik. Szerző a témaköréből nem tudott olyan példát felhozni, amely állításáról meggyőzne, enélkül pedig a «számot vetés» csak újságcikkbe illő frázisnak minősíthető, amelyet a jogtörténeti tudomány bátran elmellőzhet. 3. Mindez semmit sem von le Kurtscheid kétségtelen érdemeiből és csak azért jó felhozni, hogy a maga elé tűzött feladat nehézségeire, a tárgy kényes voltára és a jogtörténetírót minden esetben kötelező minden irányú tájékozódás s tárgyilagosság követelményeire rámutassunk. Az apologetikai-pedago- gikus mellékcélzatról lemondás sokszor kíván (különösen a kezdet éveiben nehezebb) önfegyelmet az egyházjogtörténetírótól, ámha a tudomány elismerésére és nem szakkörökön kívüli babérokra pályázik, az iskolázott elme számára az adatok és állítások módszeres kritikai megrostálása éppen oly elengedhetetlen és idővel természetes beidegződöttség érzésével járó előfeltétel, mint az a felismerés, hogy ezt bármely jószándék és jóindulatú lelkesedés egymagában nem képes pótolni. A sentire cum Ecclesia éppen az egyházjog és ezen keresztül az Egyház érdekében nem jelenthet lemondást a minden jogtörténetet és így a kánonjogtörténetet is kötő kritikai módszerről, mert nincsenek a kutatót irányitó olyan különböző logikai szabályok, amelyek szerint valamely földi tényt tetszés szerint így vagy úgy lehetne megítélni és mert nemcsak oktalan volna, de joggal kifogásolható is, ha a profán jogtörténetnek, főleg a próbát már kiállotta régen bevált megállapításai vagy haladást jelentő új eredményei nem használtathatnának fel egyházi területen is. Ha például a történeti módszertan azt tanítja, hogy két forrás, amely egy harmadikkal szemben ugyanazon nyelvi sajátságokat mutat fel, egymástól nem függetlenül keletkezett, úgy ezt a kritikai axiómát nem ignorálhatja könnyelműen semmilyen kánonjogtörténeti forrástanulmány sem, mert ez általános pszichológiai tapasztalati tényeken alapul. (Koeniger A. M.: Voraussetzungen und Voraussetzungslosigkeit in Geschichte und Kirchengeschichte, Veröff. aus dem Kirchenhistorischen Seminar München, herausgegeben von A. Knöpjler, III. Reihe, Nr. 9., München, 1910, 22; u. o. a facta dogmatica-val kapcsolatos nehézségekről.) Ugyanígy meg kell szívlelni a metodika többi tanítását is. Vájjon csak a profán historikusra áll-e az, amire Dékány István (A történettudomány módszertana, A Magyar Történettudomány Kézikönyve, szerk. Hóman Bálint, I. k., 2. f.; Budapest, 1925, 47) is figyelmeztet, hogy t. i. a források hallgatása negatív irányban csak bizonyos fokú valószínűségre vezet, amelyet az egyés esetekben külön kell elbírálni? A válasz csak egy lehet, ugyanaz, amely az «egyetlen előfordulás» (amely azért nem igazol kortörténeti eseményt, mert annak megtör
