Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)

Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában

KÁNONJOGTÖRTÉNET — EGYHÁZTÖRTÉNET — DOGMATIKA 73

történeti része is, éppen úgy, mint a jezsuita Adhém.ar d'Alès-nek időben nem sokkal reákövetkező műve (L’édit de Calliste, Étude sur les origines de la pénitence chrétienne,B bliothèque de Théologie historique, publiée par l’Institut catholique de Paris, Paris 1914), amely a katolikus Funk és a protestáns Harnack mellett dogmatikus irányban kísérelte meg a kérdés megoldását s amelynek Kurtscheid természetesen már nem vehette hasznát éppenúgy, mint R. Pettazzoninak sem (La confessione dei peccati I, Bologna, 1929), aki másokkal együtt azzal is foglalkozott munkájában, hogy a gyónás nemcsak a kereszténység óta ismert fogalom, hanem nyomai felfedezhetők Kelet és Nyugat ősvallásaiban is. Érdemes itt megjegyezni, hogy Schnitzer (Zs. f. Völkerpsychologie, 1930) szerint a nem monoteista vallások a bűnt anyag szerint úgy tekintik, mint a mérget, amelyet reális ellenszerrel kell a testből eltávolitani, — olyan gondolat, amely végül is szimbólikusan a kereszténységbe is átjutott és az egyházatyáknál még sokáig megnyilatkozást talált, sőt bizonyos értelemben és fokig még ma is hat. Persze, aki a kutatás mai színvonalán akar tájékozódni a fent érintett tágabb körű kérdéscsoportban, nem elégséges, ha csak a Kurtscheid részéről konzultált irodalmat veszi figyelembe. Elég legyen csak Bernhard Poschmann boroszlói professzor munkásságára utalni, akinek a keresztény ókorra vonatkozó, 1928-ban megjelent munkáját két évre követte a következő kötet (Die abendländische Kirchenbusse im frühen Mittel- alter, Breslauer Stud. z. hist. Theol., hrsg. v. Fr. X. Seppelt, Fr. Maier, B. Alta- ner, Bd. XVI, Breslau, 1930). Gerhard Rauschen bonni egyháztörténész könyve (Eucharistie und Bußsakrament in den ersten sechs Jahrhunderten der Kirche, Freiburg i. B. 1908, VIII + 214) pedig két év alatt nemcsak tetemesen bővült (XI +252, Freiburg, 1910) második kiadást ért meg, hanem olasz (1909) és francia (1910) fordítást is, ha persze hátrább is maradt a Florilegium Patristi- cum alapítójának (1904) szintén több nyelvre fordított és igen becsült (10—11. kiadás, 1931, B. Altaner) alapvetésétől (Grundriß der Patrologie, 1903).

K. azonban itt sem maradt pusztán jogtörténész : inkább már szisztematikusan eljárva, hatol a kánonista és teológus oldalról sokáig vitatott kérdés mélyére, hogy valamely bűncselekmény elhárítása, megelőzése céljából, amelynek szándékát a gyónó a gyóntatónak tudomására hozta, utóbbi a vallomást felhasználhatja-e, nemkülönben, hogy a gyónásban nyert ismeretek felhasználása mennyiben van megengedve.

A lelkipásztorkodó papság is szívesen fogadta K.-nek a gyónási pecsét alanyáról, tárgyáról és jogi alapjáról nyújtott fejtegetéseit, amelyekhez annak megvilágítása járult, hogy a gyónási pecsétet a világi jog újabban is mennyiben részesíti figyelemben. A kezdő jogtörténész persze könnyen esett (a különben másoknál is észlelhető) hibába, amely ellen a kritikus szemlélet már régen felemelte szavát. (Lit. R. 1912,476—478.): «Die Kirche hat auch hier (beim Beichtinsitut) den Zeitverhältnissen und Anschauungen der Völker Rechnung getragen, ohne jedoch in wesentlichen Teilen eine Änderung eintreten zu lassen» (2. 1.). Ennek az általánosító tételnek a bizonyítását azonban a könyvben hiába keressük és így az meglehetősen tartalom nélkül cseng. Vagy talán azt jelen-