Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
68 IVÁNKA ENDRE mutatja be, amelyben, a szentírás szerint, egyetlen alkalommal valóban láthatóvá vált (Ábrahám előtt, három angyal alakjában), mint a — félig-meddig mégis szimbolikus-allegorikus — nyugati szokás szerint. A keleti ábrázolás, ha homályosabban is mutat rá a tartalomra, mégsem mondható inkább szimbolikusnak, mint a nyugati, sőt a keleti felfogás szerint, realisztikusabbnak tekintendő. Hiszen azt mutatja be, ami, egy bizonyos pillanatban, valóban látható volt. Csak az orosz egyházmüvé- szetben találkozunk igazán allegorikus kompozíciókkal, de itt is csak a XVI. századtól kezdve, nyugati hatás alatt, és ott sem hiányzott egy tiltakozó hang (Viskovaty, moszkvai diakon személyében), mely a régi keleti hagyomány mellett szólalt fel és elítélte az «istentelen, újszerű, latinos» képeket. A gondolati tartalom tehát nem valamilyen fogalmilag kifejezhető allegorikus értelemben vagy utalásban van, hanem éppen a kompozíció egységében, azokban a szálakban, melyek a kompozíció elemeit magasabb, szellemi egységgé foglalják össze anélkül, hogy ezt az egységet kereken kimondható formulára hozhatnék. Csak egy példával lehet ezt az egységet érzékeltetni, és mivel a keleti művészi hagyomány — csodálatos változatossága és gazdagsága ellenére — ezekben a fővonásokban meglehetősen egységes tradíciót őrzött meg, a példánkat olyan helyről vehetjük, amely a magyar olvasó számára könnyebben hozzáférhető, mintha az Athos-hegyre1 vagy a régi Kappadókia X. és XI. századbeli falusi templomainak freskóira2 hivatkoznánk: az erdélyi román fatemplomok festészetére, mely — mint a bizánci művészeti hagyomány egyik legutolsó, népművészetté átalakult oldalhajtása — a XV111. században és a XIX. század első felében virágzott. Ezek a — néha hihetetlenül kisméretű — fatemplomok egységes, a bizánci hagyományoknak megfelelő szabályok szerint három részre vannak osztva : Előcsarnokra — mely egyúttal az asszonyok helye — főcsarnokra (ezt a részt egy, a gótikus templomok szerkezetét utánzó, külső tető alá beépített, deszkákból szerkesztett dongaboltozat fedi, mely mind a két végén félköralakú deszkafallal záródik le) — ez a férfiak helye — és szentélyre (ezt a főcsarnoktól az ikonostasis választja el). A templom falain — a földi egyház hierarchikus felépítésének mennyei tükörképeként — az előcsarnokban a szent nők láthatók, a kenethozó asszonyok, vagy vértanu- szűzek, a főcsarnokban férfiszentek, sokszor katonaszentek, vértanuk (gyakran a 40 sebastei vértanú) vagy szent szerzetesek, a szentélyben pedig, az oltár körül, a szent püspökök és diakonok, Szent István, az első vértanú, mint archidiakonus, Nagy Szent Vazul, Aranyszájú Szent János és mások. Az oltár körül azonkívül a «hatszárnyú Kerubinok és Szerafí- nok» is láthatók, akik, a keleti liturgia szövege szerint, láthatatlanul körülveszik az oltárt, amikor azon a legszentebb áldozatot mutatják be, 1 Lásd, többek között : Brockhaus, Die Kunst in die Athosklöstern és Millet, Monuments de l’Athos. 1 Lásd : Ierphanion, Les églises rupestres de la Cappadoce.
