Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
totelizmus intellektualistikus rendszernek mondható. A vallási szférával szemben azonban érdekes módon megfordul a viszony. Ha a túlvilági cél csak olyasvalami, ami hozzájárul — külön isteni rendeltetés alapján — az emberi természethez, anélkül, hogy ez már természetében, ontológiai jellegében hordozná az erre a célra való vonatkoztatottságot, ha a speciálisan «vallási» tények, a megváltás misztériumai és a misztikus élet élményei, nem állnak semmiféle belső vonatkozásban az emberi, földi természettel, melyek (mert hiszen ezt a természetet az aristotelizmus nem tekinti olyan állapotnak, melynek helyreállítása, eredeti helyzetébe való visszavezetése belső szükségszerűséget jelent, mely csak egy «eltávolodásnak» és «bukásnak» az eredménye lehet, és a misztikus élményt sem tekinti olyasvalaminek, ami alkalmas arra, hogy az embert az eredeti, tökéletesebb állapotába vezesse vissza, hiszen szerinte a bűnbeesés nem foszthatta meg az embert olyasvalamitől, aminek hiánya az emberi természetet, mint olyant, gyökerében és lényegében érinthetné, és a misztikus megismerés sem több számára, mint egy kivételes, csodás jelenség, mely elvileg nem tartozik az örök boldogság felé vezető út vonalába) akkor a hit tartalmáról, az üdvtörténet tényeiről, a misztikus megismerés élményéről csak annyit mondhatunk, hogy ezek a tények, az Isten rendeltetéséből kifolyólag, egy — az emberi természetben ontológiailag nem is megalapozott — magasabb boldogság elérésének a feltételei, melyek csak azért alakultak így, mert az Isten ezt így rendelte, nem pedig azért, mert az emberi természettel valami szorosabb, ontikus kapcsolatban állnának. A következetes aristotelizmus állás- foglalása a vallási szférával szemben (ha csak nem akarja ezt teljesen racionalizálni, és így vallási, természetfölötti jellegétől megfosztani) csak a puszta elfogadás magatartása lehet, melynek értéke csak a hitbeli engedelmesség erkölcsi tényében van, — egy teljesen voluntaristikus magatartás tehát. Ezzel szemben a platonizmus úgy fogja fel az emberi természetet, hogy az, ontológiai alapjában is, már meg van határozva attól a feszültségtől, melybe — a földi, romlott állapota és az elérendő, örök boldogsága közé — bele van állítva, az üdvtörténet két pólusa — az elérendő teljes és tökéletes Istenmegismerés és az Istentől való eltávolodás — olyan tényező, mely az emberi lét minden vonását meghatározza és értelmet ad neki még az emberi szférán belül is, úgyhogy az emberi lét önmagában is érthetetlenné válnék, ha nem látnok, hogy hogyan van beleállítva e két pólus közé. Ebből viszont az következik, hogy — a platonizmus felfogása szerint — ennek a polaritásnak a felismerése (a hit) nem csupán egy, az emberi természettel szervesen össze nem függő, magasabb igazság elfogadása, hanem annak a megértése, hogy mit is jelent «embernek lenni», a világ igazi, mélyebb sztrukturájá- nak a megismerése, melynek egyik főeszköze, a hit mellett, éppen a misztikus megismerés. A vallási tartalmak így elsősorban a megismerés tárgyaivá és egy mélyebb megismerés eszközeivé válnak — nem az 5 A PLATONIZMUS ÉS AZ ARISTOTELIZMUS 65 Theologia.
