Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
66 IVÁNKA ENDRE intellektualizmus értelmében (hiszen a normális, értelmi megismerés nem is jöhet számba ezzel a magasabb megismeréssel szemben), hanem — ez a veszély mindig kísért a platonizmusban, ha vallási tárgyakra alkalmazzák, Origenestől a modern orosz filozófiáig — gnostikus értelemben. Mert hiszen ezt a két gondolkodási típust, melyet az eddigiekben csak platonikus és aristotelikus típusnak neveztünk, keleti és nyugati típusnak is nevezhetjük. Az európai szellemtörténet egyik legalapvetőbb problémáját oldaná meg az a tudós, aki megállapíthatná, hogy vájjon a keleti és a nyugati szellemiség között fennálló polaritás arra vezetendő-e vissza, hogy keleten a platonizmus, nyugaton az aristotelizmus vált a filozófiai gondolkodás irányadó formájává, vagy pedig azért fogadta-e be a keleti szellemi élet a platonizmust, a nyugati viszont az aristotelizmust, mert az erre a szellemiségre és világszemléletre való hajlamosság már eleve megvolt itt is meg ott is. Annyi bizonyos, hogy a racionalizmusra hajlamos, a vallási szférát mint valami különálló, a normális és természetes emberi szféra fölé helyezett magasabb világot kezelő, voluntaristikus nyugattal szemben a keleti világ áll, gnostikus hajlamokkal, a misztika iránt való különös érdeklődéssel, annyira kihangoztatva az ember léthelyzetében a természetfölötti élet problémáival szemben való állás- foglalás és döntés szükségességét, hogy a «természetes ember» számára nem marad hely sehol sem, és az emberszemlélete könnyen átsiklik a dualizmusba,1 kozmikus tényeknek minősítve a vallás alaptényezőit és hierarchikus rendbe foglalva össze a szellemi, vallási szférát és a természetes világot egyaránt. Arra a kérdésre, hogy itt csak a két filozófiai irányzat hatása érvényesül-e, vagy mélyebb erők működnek-e, a filozófiai rendszerek hatásától függetlenül is, e két szellemi típus kialakulásánál, legfeljebb csak a két szellemiséget jellemző művészet vethet némi világot, amennyiben azt kutatjuk, hogy az Isteninek és az emberinek a viszonyát hogyan fogja fel és hogyan fejezi ki ; itt pedig azt állapíthatjuk meg, hogy az a polaritás, melyet eddig a filozófiai gondolkodás terén megfigyeltünk, jellemző módon az egyházművészetben is jut kifejezésre. Ezen nem is csodálkozhatunk. A művészet éppoly alkalmas arra, hogy egy sajátságos szellemiségnek, a világ problémájához való bizonyos beállítottságnak az élményi oldalát kifejezze, mint ahogy azt a gondolat eszközeivel és a fogalmi világba átültetve, a filozófia teszi. Hozzá jön még az is, hogy az egyházművészet, a tisztán művészi, stílusbeli hatásán felül, gondolatok és motívumbeli összefüggések érzékeltetésével is hat, ami pedig az adott esetben különösen érvényesül, mert az ilyen értelemben alkotott,'egész kis világképpé fejlődő kompozíciók éppen az egyik, a keleti egyházművészet lényegéhez tartoznak. Ha talán művészet- történeti szempontból szükséges is az az eljárás, mely a keleti egyház1 Erre újabban megint H. U. v. Balthasar mutatott rá a Maximus Confessor-ról írt könyvében. (Kosmische Liturgie, Maximus der Bekenner. Freiburg 1941, 174. I.)
