Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
64 IVÁNKA ENDRE aristotelizmusnak nevezünk, még mindig olyan erős az augustinista elem, hogy a természetfölötti világ és az ember természetfölötti rendeltetése között egyrészről és az ember szellemi, gondolkodó természete között nem áll be teljes szakadás és diskontinuitás — de a következetes és szélsőséges keresztény aristotelizmus, a latin averroizmus, valóban beszél két, egymástól teljesen elválasztható rendeltetésről és célkitűzésről, a természetiről és a természetfölöttiről, mely utóbbira az ember immanens természetében semmi alapot nem találunk — és a középkori szélsőséges aristotelizmusnak egy másik, jellemző képviselője, Petrus Abaelardus, annyira szakítja ki a vallás legszentebb tényeit az üdvtörténeti összefüggésekből, hogy a kereszthalál metafizikai-misztikus jelentőségét arra redukálja, hogy a Megváltó a legteljesebb odaadásával viszontszeretetet akart kelteni az emberekben, és a szentségekben, megfosztva őket szakrális-misztikus jellegüktől, nem lát többet, mint emlékeztető cselekvéseket, melyeknek az a rendeltetése, hogy az emberekben a Megváltó nagy szeretetének az emlékét ébren tartsák. De ha eltekintünk is ezektől a szélsőséges esetektől, a keresztény aristotelizmus- ban mindig van egy bizonyos hajlam arra, hogy az üdvtörténeti összefüggéseket meglazítsa és az egyes szent cselekedetet, az egyes szentségnek a formáját vagy tényét közvetlenül az emberi természettel helyezze kapcsolatba, és abból merítse az indokokat annak bizonyítására, hogy ez így «congruum» és «rationabile» volt. Ennek a tényállásnak egy feltűnő, majdnem azt mondhatjuk: paradox következménye van : a platonizmus már eleve a túlvilági szférába helyezi az emberi lét célját és igazi értelmét ; az immanens, a földi élet korlátaiba zárt emberi megismerés számára egyáltalában nem bír önálló értékkel, ez csak annyiban érték, amennyiben utal és ösztönöz a teljes megismerés elérésére, a túlvilági cél felé. A platoni magatartást legjobban jellemzi egy plotinosi formula : âx aéXaoç àpuSpoQ gpioç tptôxàç peyáXou. A földi életben elérhető megismerés csak halvány visszfénye annak a nagy világosságnak, melynek meglátására törekednünk kell, és csak azért adatott az embernek, hogy serkentse őt a nagyobb fény keresésére. A megismerés értelme és értéke csak abban a szeretetben és vágyakozásban van, amit kelt, nem az általa nyújtott töredékes és homályos, eleve tökéletlen és elégtelen tudásban. Az aristotelizmus viszont az immanens emberi természetből indul ki, és mivel azt a természetet úgy kell meghatároznia, hogy az ember gondolkodó lény, a gondolkodás minél teljesebb és tökéletesebb kibontakozása lehet csak az emberi természet végcélja, természetesen azon a fokon, amelyen ez az emberi természet számára lehetséges ; eszerint a természetes boldogság a földi, evilági megismerésben és az ebből nyerhető, közvetett és kikövetkeztetett, fogalmi Istenmegismerésben keresendő ; az emberi megismerés így — legalább a természetes boldogság számára — öncéllá válik. Eszerint a platonizmus kimondottan voluntaristikus, az aris-
