Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
A PLATONIZMUS ÉS AZ ARISTOTELIZMUS 63 helyesebben mondva az, ami magába foglalta a teljes és tökéletes világmegismerést is — ezt a misztikus Isten-megismerést most fokozatként beiktatja a földi megismerésünktől az örök boldogság felé vezető útba, mint annak szükségszerű fázisát és állomását, úgyhogy a misztikus megismerés megint a normális, földi megismerés prolongációjává és következetes folytatásává válik, nem pedig egy — belső összefüggés nélkül — mellette álló, rendkívüli jelenség. A keresztény platonizmus így — most már vallási és természetfölötti síkon — ugyanazt az eljárást követi, mely — az Absolutum tisztán filozófiai megfogalmazásával szemben — a történelmi platonizmust jellemezte : az adott, földi állapotot csak a teljes, tökéletes, végleges állapot funkciójának tekintette, a végest csak a végtelenre való vonatkoztatottságából és odarendeltségé- ből magyarázta. Az ember «természete», mint immanens, a földi élet határai közé zárt egység, megszűnt, és az ő egész léte — még a földi, evilági megismerő képessége és tudásvágya is — csak a túlvilági céljára való vonatkoztatottságából és odarendeltségéből válik érthetővé. A keresztény platonizmusban meglehetősen elmosódnak a határok a természetfölötti és a természetes szféra között, nem annyira, mert az Istenmegismerés legteljesebb fokát, a visio beatificát, természetes megismerésmódnak minősítené (ezt csak a történelmi platonizmus teszi), hanem ellenkezőleg ; mert szerinte minden, még a természetes, földi megismerésmód is, értékét és értelmét csak a természetfölötti célra való vonatkozásából nyeri, és így inkább ahhoz vezető eszköznek és abban a legteljesebb állapotban való kezdetleges, csiraszerü részesedésnek tekintendő, mint önmagában nyugvó, öncélú, vagy legalább a földi élet határain belül magában is értelemmel rendelkező életműködésnek. Helyesebben tehát azt mondhatjuk, hogy a keresztény platonizmus számára minden természetfölöttivé vált, mert önálló, immanens értelmét elvesztette. A következetes aristotelizmus viszont, a keresztény vallás és világnézet problémáira alkalmazva, mindig hajlamos arra, hacsak nem fosztja meg teljesen a vallási szférát önálló jelentőségétől és értékességétől, azonosítva azt a racionalizmus ((természetes vallásával», hogy a vallási szférát, az ember túlvilági rendeltetését, és mindazt, ami ezzel összefügg, lehetőleg elkülönítse az ember «természetétől», és szakadékot létesítsen a természetes és a természetfölötti világ között, annyira, hogy az örök boldogság fogalma mellé a «természetes boldogság» fogalmát állítja, és az ember természetfölötti boldogságát úgy kezeli, mintha erre semmi sem utalná az embert, mint gondolkodó, szellemi lényt, melynek potencialitása a «természetes boldogság» elérésével teljes betöltést nyert, úgyhogy a természetfölötti boldogságra való odarendeltségre csak mint valami külön «superpositum» jelentkezik meg az emberi lény sztrukturá- jában. Hangoztatnunk kell, hogy ez ilyen formában csak a következetes és szélsőséges aristotelizmusra vonatkozik, mert abban, amit — a kora- középkor erősen platonizáló augustinizmusával szemben — keresztény
