Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: A platonizmus és az aristotelizmus szerepe a keleti és nyugati szellemiség kialakulásában
62 IVÁNKA ENDRE első eljárás, ha a neki megfelelő filozófiai rendszerre akarunk rámutatni, tipikusan aristotelesi eljárás, a másik pedig jellemzően platonikus. Hiszen a platonizmus említésénél soha nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak ideák vannak szerinte, mint a konkrét tárgyak szellemi előképei és ősképei, hanem az ideák fölött a «Jónak az ideája» vagy «az Egység», mely ugyanúgy áll az ideák fölött, mint az ideák a konkrét világ fölött. Az ideák sokasága és sokfélesége meghatározott és logikailag követhető szellemi «processus» útján bontakozik ki az Ősegységből, úgy, hogy valóban egy-egy ideának a megismerése nem jelent mást, mint annak a helynek a megismerését, mely őt ezen a processuson belül illeti. Egy-egy ideának a megismerése ennek folytán magába foglalja és feltételezi annak a megismerését, hogy hogyan bontakozik ki a véges, meghatározott, fogalmakkal megragadható létösszesség a minden fogalmi meghatározást felülmúló, végtelen «Egy»-ből. Ez természetesen túlzás, és keresztény szempontból époly kevéssé fogadható el (mivel az emberi megismerésnek ez az értelmezése a visio beatificát vindikálná a halandó embernek), amint nem fogadható el az aristotelikus «világmegértés»-nek egy olyan túlhajtása sem (pedig nem egyszer törekedett a nyugati tudomány egy ilyen, önmagában zárt és teljes világképre !), mely minden tárgy mibenlétét és sajátságos kialakulását a világ törvényszerűségéből és immanens rendezettségéből magyarázná meg, és már nem szorulna rá az Absolutum fogalmára, mint teremtőre, hanem csak, mint feltételezett, «summum ens»-re, mely a lét teljességét csak a gondolkodás számára hypothetikus egységben foglalná össze, mint a párhuzamos egyenes vonalaknak a végtelen távolságban feltételezett egybeesési pontja. De a két tendencia szükségszerűen nyilvánul meg a keresztény gondolkodásban, mint az Absolutumnak a világhoz való viszonyának két lehetséges megformu- lázása, csakhogy, az aristotelizmus esetében, a keresztény filozófia nem mehet el soha sem odáig, hogy a világrendszer teljesen önmagában nyugvó, immanens rendezettségnek tekintse, amint viszont a keresztény platonizmusnak — ha csak gnozis-szá nem akar elfajulni — meg kell elégednie azzal, hogy a világot az Istentől való függéséből és az Istenre való odarendeltségéből megértse, anélkül, hogy a világot «konstruálni» akarná az Istenből, és lépésről-lépésre követni akarná a világnak az istenből való kibontakozásának és emanaciójának a folyamatát. De ha ennélfogva le is mond a világmindenségnek ilyen teljes, a visio beatifica-val egybeeső megértéséről és áttekintéséről, mint amilyenre vállalkozott a történelmi platonizmus, platonikus marad legalább abban, hogy a visio beatificát az emberi tudásvágy és a megismerésre való törekvés végére teszi, mint annak vég- és célpontja, amelyre ez kezdettől fogva irányul, amelynek elérésére alkotva van, és a misztikus Isten-megismerést, mely az eredeti platonizmus szerint ennek a teljes és tökéletes megismerésnek az eszköze és feltétele volt,
