Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)

Müller Lajos S. J.: Nem katolikus haldoklók lelkipásztori kezelése

NEMKATOLIKUS HALDOKLÓK LELKIPÁSZTORI

KEZELÉSE.

Alig van erkölcstani és lelkipásztori kérdés, amelyet a homálynak és bizonytalanságnak akkora köde burkolna, mint a haldokló nemkatolikusoknak, illetve nemkeresztényeknek megsegítésére irányuló papi tevékenység. Ha valahol, ám itt kísért a collisio officiorumnak, a kötelességek összeütközésének problémája.

A katolikus papból nem hiányzik a buzgalom, hogy lehetőleg minden lelket megmentsen s üdvözítsen. Ámde mikor a másvaliásű beteggel áll szemben, nem akar a bizonytalanságok malomkerekei közé kerülni. Mit lehet, mit szabad itt tennem? Az esetleges jégtörés a betegnél sem kellemes munka, no meg a környezet részéről is az összeütközések, vádak, félreértés s botrány veszélye fenyeget. Legcélszerűbbnek vagy legalább is legkényelmesebbnek látszik tehát a szegény, magát megsegíteni képtelen, súlyos beteget saját sorsára hagyni azzal az egyszerű indokolással, nem a mienk, semmi közünk hozzá ... bízzuk a dolgot a Gondviselésre. Az irgalmas szamaritánus azonban másként cselekszik. Megtalálja a módját annak, hogy ezt a «másvallásút» olajával, borával megenyhítse és a vendégfogadóba szállítva, az életnek megmentse. És mi erősen hisszük, hogy ebben a példázatban Krisztus nem csupán a testi, hanem méginkább a lelki megsegítésre is megadta az ő alteregóinak, a papoknak a mintát és utasítást.

Ami az egész kérdést főleg és elsősorban kényessé és bonyolulttá teszi, ez a látszólagos összeütközés, amely egyrészt Istennek komoly, őszinte, általános üdvözítő szándéka és az Egyház korlátozó intézkedései közt fennforog. Az Egyház kétségkívül osztja és képviseli Istennek hő vágyát, hogy minden halhatatlan lelket megmentsen, de viszont át van hatva a felelősségérzettők hogy a reá bízott kincsekkel úgy bánjék, hogy isteni Mesterének azokról be tudjon számolni. Tudja, érzi az Egyház, hogy nevezetesen a szentségeket Krisztus a saját misztikus teste, hívei számára alapította és rendelte s szinte létkérdés számára, hogy azokat közprédává ne tegye.

Ebben a rövid, igénytelen értekezésben tehát rámutatunk az idevonatkozó hittani, erkölcstani és jogi tételekre, amelyeknek fénye mellett a helyes útra találhatunk, amikor a nemkatolikus haldoklók megsegítéséről van szó. Hogy nem könnyű feladattal állunk szemben, már csak az is mutatja, hogy még maguk a szaktekintélyek sem értenek mindep-