Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Szörényi Andor: Áldás és mágia az Ószövetségben
36 SZÖRÉNYI ANDOR ősibb, mert a mágikus jelleget a legerősebben kifejező formák, az impe- rativusos és indicativusos alakok. Mindkettőben kifejezésre jut az áldás saját erejéből való hatékonyságában való hit».1 Már magában ebben az egy mondatban elárulja magát az az előre megalkotott evolúciós dogmára fölépített módszer, mely nem exegetikai, még csak nem is belső irodalmi érvek alapján kívánja eldönteni valamely szentírási áldásnak, versnek a régiségét, keletkezésének helyét és idejét. Nem ! A fejlődéstan hű követői szerint az áldás eredetileg az Ószövetségben is mágikus hatalmak játéka volt, ha tehát a Szentírás lapjain találunk olyan áldást, melybe nem lehet semmifajta mesterkedéssel sem beolvasni ezt a mágikus értelmet, azt okvetlen későbbi fejlődési foknak («Entwicklungsstufe») kell tekintenünk, s csak az a régi szöveg, melybe az ő varázsteóriájuk belekényszeríthető. Egész nyíltan bevallja Begrich, hogy azért legősibb, legeredetibb formája az áldásnak az impe- rativusi és indicativusi, mert («weil») ez fejezi ki legerősebben a mágikus karaktert ! Ennyit a módszerre vonatkozólag. Ami pedig a kérdés lényegét illeti, azt kell felelnünk, hogy sem az imperativus, sem az indicativus nem jelöl az Ószövetségben mágikus karaktert, nem utal még távolról sem az egyes áldások varázsjellegére. Mert jól jegyezzük meg : kifejezM mindkét igealak mágikus karaktert, mint ahogy kifejezM az optativus, a nominális mondat, infinitivus és imperfectum is. De hogy valóban kifejez-e, utal-e reá, azt nem dönti el és nem is döntheti el az igének az alakja. Az igealak önmagában, természeténél fogva nem mondja meg azt sem az indicativus- ban, sem az imperativusban, sem más alakban, hogy az áldás ereje, hatása kitől származik, honnan veszi hatékonyságát. Ezt csak az egész szöveg, az alany, a határozók és a közvetlen — esetleg — távolabbi összefüggés mutathatja meg. «Légy áldott» szól pl. az áldás, de ebben az áldásformulában az ige semmiképen sem árulja el azt, hogy az, aki mondta, kitől várja kimondott áldásának hatékonyságát. Pedig Begrich és társai szerint ez a forma fejezné ki legpregnánsabban és legerősebben a mágikus karaktert. Talán akkor is — kérdezzük —, ha utána folytatódik a formula : «légy áldott Jahvétóh?!.. . Nem az «Istentől» mutatja és jelzi azt, kitől származik az áldás hatékonysága, hanem a «légy»? Pedig ez az áldásformula nagyon sokszor fordul elő az Ószövetségben !1 2 így pl. Móz. 1. 14, 19-ben Melkizedek megáldja Ábrahámot : 1 1. m. 295 old. V. ö. Hempel : Die israel. Anschauungen . .., 24 old. 2 Mielőtt az egyes helyek tárgyalásába fognánk, előre kell bocsátanunk, hogy az áldóformákban az indicativusi alak a dolog természetéből kifolyóan megfelel a participium passivumnak, amint azt Begrich is elismeri i. m. 296. oldalán. A közölt helyek tehát mind mágikus karaktert fejeznének ki, mégpedig a leghatározottabban, viszont az áldóforma maga minden kétséget kizáróan mondja, hogy a hatékonyságot Istentől, Jahvétól várja és kéri !
