Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Szörényi Andor: Áldás és mágia az Ószövetségben
ÁLDÁS ÉS MÁGIA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN 37 «Áldja meg Ábrámot a jölséges Isten, ki az eget és földet teremtette !» (part, pass.) Ki adja tehát az áldásnak az erőt, ki adja tulajdonképen mindazt, amit az áldás tartalmaz és céloz? A fölséges Isten, aki az eget és földet teremtette, aki tehát egyedüli és szuverén ura minden történésnek, mindennek, ami rajta kívül van, így az áldásnak és átoknak is ! És a mágikus erőt valló tudósoktól legtöbbet emlegetett, legfőbb bizonyítéknak tartott hely, Izsák áldása Jákobra, szintén világosan, félreérthetetlenül kezdi : «Adjon néked az Isten az ég harmatából...» (Móz. 1. 27, 28). «Légy áldott Jahvétóh, ezt imádkozza, így áld Mikás- nak édesanyja (Bir. 17, 2), Saul (Sám. I. 15, 13), majd később ismét Saul (Sám. 1. 23, 21), Dávid (Sám. I. 25, 33 ; Sám. II. 2, 5) és a zsoltá- ros (129, 8). Mindezekben az áldásokban az ige participium passivum- ban áll : «bârûk». Hogy az Úrtól jő minden áldás, azt gyönyörűen mutatja Boóz példája, aki a mezőre kimenvén így köszönti az aratókat : «Jahve legyen veletek», azok pedig az üdvözlésre áldással válaszolnak : «Áldjon meg Jahveh (part. pass. Ruth 2, 4 ; v. ö. 2, 19 és 2, 20). Imperativusban álló áldóforma fordul elő a 28. zsoltár 9. versében : «Mentsd meg népedet, áldd meg örökségedet...» Vájjon lehet itt mágikus karakterről beszélni? Végül meg kell jegyeznünk, hogy az evolúciós rendszer szerint a két mágikus formának, az indicativusnak és az imperativusnak hiányoznia kellene abban a későbbi korban, amikor már a racionalisták szerint is a Jahve-vallásban bentlévő erő lassan-lassan legyőzte és teljesen kiküszöbölte a régi «primitiv» vallásnak maradványait. Viszont másrészt az «ősi», a legrégibb szövegekből hiányoznia kellene a későbbi fejlődési fokot feltüntető, magasabb felfogású áldóformuláknak. De egyik sem mondható el az Ószövetségről. A különböző áldóformulák és a különböző igealakok teljesen váltakozva fordulnak elő a legrégibbtől a legújabb szentírási könyvig, így tehát a formák inkább még megerősítik tételünket, hogy t. i. az áldás és az átok az Ószövetségben kezdettől fogva Jahve akaratától függő, az ő hatalmának alávetett dolog volt, melyről esetleg gondolhatta egyik-másik izraelita, tévesen természetesen, hogy mágikus hatással működik, de amely a Szentírás világában, az isteni kinyilatkoztatott vallás tanításában, a hivatalos liturgiában és a népnek a hitében sosem volt más, mint a Jahvéhoz intézett imádságnak egy faja!1 Szörényi Andor. 1 Éppen ezért alapnélküli a katolikus Heinischnek az a minden bizonyíték nélkül való állítása : «Nach israelitischer ... Anschauung hatte der Segen an sich Kraft, zumal wenn dabei ausdrücklich Gott angerufen wurde» (i. m. 211 old.). Ez a nézet kritika nélküli ismétlése a fönt már megcáfolt racionalista tévtannak. (Folytatása következik.)
