Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Papp Imre: Erkölcs és vallás viszonyának problematikája
ERKÖCS ÉS VALLÁS VISZONYÁNAK PROBLEMATIKÁJA 339 értelem, emberi életet megteljesítő szellemi értékvilág tárul meg bennük. Éppen ezért tárgy-szférájukat az erkölcsi és vallási értékek világa alkotja. Az erkölcsi értékek alapjellege, hogy a sajátos emberi cselekedetek, illetve az ezekben önmagát kiszólaltató és kifejező emberi személyiség értékét jelzik. Ezerárnyalatú, másra vissza nem vezethető élmény- tartalmakként merülnek tudatunk elé, mint : igazságosság, hűség, szeretet, bizalom, odaadás, bátorság, őszinteség stb. A vallási élményekben is elénktárulnak ezek az értékek, de itt valami új fényt és színeződést kapnak. Egy új világ horizontjába jutnak, egy qualitative más jellegű érték bontja ki rajtuk sugarát. S ez az istenségi érték, a szentségérték. A vallási értéklátásokban és értékélményekben egy ember- és világfeletti, titokzatos, félelmetes és mégis kimondhatatlan boldogságra hívóan vonzó isteni Ősiét végtelen gazdaságú értékvilága sejlik az ember elé. Ez az értékvilág átfogja az erkölcsi értékbirodalmat is, de nem azonos vele. Több annál. A vallási érték «szentségi» érték, szemben minden «profán» értékkel. Lényegi mozzanata a «transzcendencia», a «világfölöttiség». Innen meríti sajátos értékjellegét és ezáltal különbözik minden más értéktől. Valami csodálatos, titokzatos, «másn-világból forrásozó fény csillog benne. Ráárad az erkölcsi értékkel megjellegzett emberi cselekedetekre és magasabb értékvilágba emeli azokat, anélkül, hogy megbontaná bennük az erkölcsi önértékűséget. A vallási értékek lényegileg és formailag az Istenség értékfényéből merítik értéktartalmukat. Az isteni Ősérték tükröződik bennük. A vallási értéklátás ezért lényegileg magában foglal bizonyos Isten-ismeretet. Éppen a sajátos «istenit» látja meg az értékvilágban és ezért valamiféle homályosabb vagy tisztultabb Isten-eszme nélkül el sem képzelhető. Ezzel szemben az erkölcsi értékekben nem tűnik fel ez a közvetlen Istenre való ráirányulás. Őszinteség, hősiesség, önfeláldozás, tisztaság : erkölcsi értékeszmék, amelyeken közvetlenül nem világlik fel, hogy értelmüket és benső formai értékjellegüket egy rajtuk átsugárzó Isten-eszmétől nyernék. Fölmutatkozhatnak az erkölcsi tudat előtt, anélkül, hogy formális Isten-ismeretet föltételeznének.1 A magukvágta ismeretösvényen közeledve, önmagukban jelentkeznek és a maguk erejéből indítanak cselekvésre. Tettre mozdító önértékességüket «nem sajátos isteni parancsból merítik, amelynek kívülről kellene hozzájuk járulnia és az embert tekintélyi erővel kötnie, hogy így értékek lehessenek».1 2 Eszerint, úgy látszik, azt kell mondanunk: ott emelkedik túl a vallás az erkölcsön, ahol az értéktudatban megjelenik az Isten-eszme. Ez a meghatározás még sokféle értelmet rejt magában és ezért további magyarázatot és vizsgálódást kíván. Mindenekelőtt a következő kérdés 1 Th. Steinbüchel : Die philosophische Grundlegung der katholischen Sittenlehre. Düsseldorf, 1938. II. 220—221. I. 2 U. o. 22*
