Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Papp Imre: Erkölcs és vallás viszonyának problematikája
340 PAPP IMRE vetődik elénk : vájjon az erkölcs mint olyan nem zár-e magába valamiféle Isten-ismeretet? Vagyis más szóval : beszélhetünk-e sajátos erkölcsi Isten-eszméről, vagy pedig az erkölcs mint olyan nem nyit rá az Isteneszmére, hanem azt a vallási Isten-élményből kölcsönzi? Ez utóbbi szerint az értéktudat horizontján megjelenő Isten-eszme már a vallási értéklátás felderengését jelenti, következőleg az Isten-eszme mint olyan választja el a vallást az erkölcsi világtól. Viszont, ha már az erkölcsi tudatban — függetlenül a vallási Isten-ismerettől — fölnyílik bizonyos Isten-eszme, ettől az erkölcsi Isten-eszmétől különböző sajátos vallási Isten-eszmében kell keresni azt a lényegi vonást, ami a vallást minden mástól, — és így az erkölcstől is megkülönbözteti. Ha elvetjük az erkölcsi Isten-eszmét és a-theisztikus erkölcsöt vallunk, olyan értelemben, hogy az erkölcsi lét alapjaiba nem építjük bele szervesen az Isten-eszmét, hanem azt kizárólagos vallási eszmeként utólag hozzuk kapcsolatba az erkölcsi világgal, gondolatvezetésünkben két ellentétes irányban haladhatunk tovább : vagy azt mondjuk, hogy a vallás világából átáradó, átsugárzó Isten-eszme átgazdagító szerves növekedésben vallássá magasítja és nemesíti az erkölcsöt, s eszerint ebben az Isten eszmétől elindított transzformálódásban látjuk erkölcs és vallás világának mélyebb kapcsolatát ; vagy pedig azt mondjuk, hogy az önmagában álló, Isten-eszmétől független autonóm erkölcs nem épülhet bele az Isten-eszmét sugárzó vallási értékvilágba, mert ezáltal elsikkadnék önértékűsége, következéskép lényegében bomlanék fel. Ha következetesen végiggondoljuk az Isten-eszmétől alapjaiban független, autonóm erkölcs elveit, nem nehéz belátnunk, hogy csakis ezt az utóbbi alternatívát fogadhatjuk el. Az erkölcsi lét önértékűségével ugyanis lényegileg velejár, hogy nem állítható bizonyos külső, idegen eszme szolgálatába. «Kívülről» közelítő, idegen eszme hozzákapcsolódásával az erkölcsi lét nem tökéletesíthető. Az erkölcsi létet csak az tudja tökéletesíteni és teljesedő növekedésbe gazdagítani, ami annak alapjaiból, «belülről» bontakozik elő. Ha tehát az abszolút érték igényével fellépő Isten-eszmét utólag hozzuk kapcsolatba a saját, autonóm alapjaiból kiépülő erkölcsi léttel, szerves egybekapcsolódás helyett lényegszerinti ellentétet kell látnunk közöttük. Ha már most az Isten-eszmét a vallás kizárólagos jellegzékének látjuk, következetesen vezettetünk erkölcs és vallás ellentétességének állításához. Ezáltal azonban a lényegi kapcsolatot kereső vizsgálódás ellenkezésbe jut a kiindulásul szolgáló történelmi és pszichológiai tényekkel. Tehát el kell vetnünk az abszolút autonóm erkölcsöt valló nézetet és el kell fogadnunk az erkölcsi Isten-eszmét, mint az erkölcsi lét végső értelmét megmagyarázó alapeszmét. Meg kell találnunk, hogy milyen szerepet játszik az Isten-eszme magában az erkölcs világában és az itt szervesen elhelyezkedő Isten-eszmén át kell megkeresnünk a kapcsolatot a vallási Isteneszméhez. Az Isten-eszme lesz az a kapocs, amelyen át legmélyebben
