Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS ESZMETÖRTÉNET 217 kell imádnunk — záloga és tanúbizonysága a megtestesülés valóságának. Ha valóban Isten volt az az ember, Krisztus, aki egyúttal valóságos ember is volt, akkor — de csak akkor — jelenti számunkra az ő emberiségének az ábrázolása egyben az Istenséget is, melyet az Isten-emberben, az ő emberiségével együtt és tőle elválaszthatatlanul imádunk1 és akkor— de csak akkor —“az ősképre visszaáradó imádattal kell tisztelnünk az ezt az emberiséget ábrázoló és megjelenítő képeket. A szent ikonok ilyenformán folytatói és megjelenítői annak a folyamatnak, mely a megtestesülés misztériumában, a láthatatlant a láthatóval, az Istenit az emberivel kötötte össze, és áthidalta a természetfölötti és a természetes világ közötti szakadékot, valamiképpen prolongációi és projekciói a megtestesülés misztériumának. így válik érthetővé, hogy a képtisztelet hívei miért tulajdonítottak ennek olyan fontosságot, hogy még vértanúhalálra is készek voltak. Mi azonban most már az a lelkűiét, az az elgondolás, mely azokat vezérelte, akik megtagadták a képeknek járó tiszteletet? A képtisztelet pozitív motívumainak tárgyalása közben ennek a negatív oldalnak még kevés figyelmet szenteltek és még kevésbbé kísérelték meg a képrombolásban kifejeződő mentalitás szellemtörténeti gyökereinek a megállapítását. Pedig a fent vázolt érvelésekből eléggé világosan olvasható ki az is, hogy mi indította a képrombolókat elvi állásfoglalásukra. Szerintük Krisztus emberi természete csak akkor lehet az Istenségnek kifejezése, ha az mintegy felszívódik az Istenségbe, természet szerint is, nemcsak hypo- statikusan, egyesül az Istenséggel és beléje olvad ; az emberiségnek az ábrázolása pedig, a maga emberi mivoltában, nem azt ábrázolja, ami egyúttal Isten is, hanem csak azt, ami az Istenséggel egyesült, tehát, mint olyan, nem Isten képe. A megtestesülésnek és általában a természetnek a természetfelettihez való viszonyának egy egészen más, a katolikus felfogástól eltérő felfogás az, ami itt előttünk áll. Az emberiség Krisztusban, a történelmi Krisztusban, a földi életének az idejében, szerintük ugyan nem szívódott fel az Istenségében, nem lett «két természetből egy természet», amint a hagyományos monophysita formula mondja, Krisztus nemcsak két természetből való (éxóvco (pvoetov), hanem két természetben is létezett (év óvaxpvoeoiv). Ennyiben a képrombolók nem monophysiták. De az emberi természet számukra mégis olyasvalami, aminek, a &éwaiç beálltával, a megdicsőülés befejeztével, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie, ami a maga természetes mivoltában nem fog «megistenülni». hanem csak úgy, ha a maga lényegét is feladja és így 1 A nyugatot ez a kérdés, mint elméleti christológiai probléma foglalkoztatta. Lásd például A. Landgraf. : Der Kult der menschlichen Natur Christi nach der Lehre der Frühscholastik (Scholastik XII 1937, 361—377) és H. Weis- weiler-nek Reichersbergi Gerhoch-ra vonatkozó cikkét. (Scholastik XIII. (1938.) 225 és XIV. (1939) 22.)
