Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
IVÁNKA ENDRE kijár az a tisztelet, amely a kép eredetijének, archetypusának, a képen ábrázolt személynek kijár, az a késői ókor és a kezdő középkor embere számára már nem probléma. Nem ez a kérdés. A valódi probléma az, hogy vájjon valóban isteni-nek mondható-e az, amit itt, látható formában, a képen ábrázolva látunk. (Mert hiszen nem valami szimbolikus ábrázolásról van szó. Az ilyent a kelet egészen a XVI. századig mindig perhorreszkált és a többi isteni személyeknek, vagy az angyaloknak az ábrázolását is csak abban a formában engedte meg, amelyben ezek valamikor — legalább egy látomás keretében — valóban megjelentek az emberek előtt, úgyhogy az így készült kép nem csupán jelképezi őket, hanem valóban újra megjeleníti őket látható formában úgy, amint valamikor már láthatókká váltak az emberek számára.) Hogy a kérdés hangsúlya itt van, ezt az ellenfél érvelése is mutatja. Bálványimádásról is beszélnek, az igaz, de ez a szó inkább azoknak a becsmérléseknek a sorába tartozik, melyek a bizánci kultúrkörben —sajnos — majdnem minden ilyen természetű vitát kísérnek ; a heretikusokkal szemben is régi szokás, hogy nemcsak tanításuk téves pontjaira mutatnak rá, hanem ezekből azt is kihozzák, hogy a szóbanforgó herézis az összes előző herézisek összes tévedéseit egyesíti magában. A tulajdonképpeni vád és a részletesen kifejtett érvelés pedig az, hogy a katolikus felfogás, a képtisztelet, szükségszerűen vagy a monophysitizmus vagy a nestorianizmus hibájába esik bele : vagy azt állítja, hogy Krisztus, az ember, ábrázolásával, ábrázolja Krisztus Istenségét is — akkor pedig azt állítja, hogy Krisztus emberisége teljesen átváltozott és mintegy felszívódott az Istenségében (mert különben nem lehetne az Istenség külső kifejezése, látható megnyilvánulása), ez pedig monophysitizmus ; vagy pedig elválasztja az emberiséget az Istenségtől és az emberiségét külön ábrázolja — akkor viszont Krisztust, az embert, ábrázolta, az ő Istenségének mellőzésével, ez pedig nestorianizmus. Katolikus részről retorzióval élnek : A képrombolók nestoriánusok, mert ők azt állítják, hogy, aki Krisztust, mint embert, ábrázolta, nem ábrázolta az egész Istenembert, hanem csak az embert, mintha Krisztus emberisége elválasztható lenne az ő Istenségétől — és egyszersmind monophysiták is, mert számukra csak az Istenségbe felszívott és átváltozott emberiség, mely mint olyan, megszűnt emberiség lenni, alkalmas az Istenség megjelenítésére, nem pedig az az emberiség, mely emberi természetének épségben maradása mellett, hypostatikusan egyesült az Isteni Igével. A néha mindkét részről nagyon is szofisztikus érvelésekből mégis világosan kiolvasható a képtisztelet alapjául szolgáló mély theologiai gondolat, mely ilyen formában, nyugaton soha sem játszott fontosabb szerepet, amiért is a szentkép, az ikon, nyugat vallásosságában soha nem játszotta azt a szerepet, mint keleten : az a gondolat tudniillik, hogy az Istenember ábrázolhatósága — olyan értelemben, hogy az ő emberiségének az ábrázolása szükségszerűen az Istenségét is foglalja magában, azaz : azt ábrázolja, amit Istenként is
