Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS ESZMETÖRTÉNET. I. Nagy Konstantin megtérésének kérdése. Egy nagyrabecsült tudós kollegám évekkel ezelőtt azt a szemrehányást tette nekem, hogy túlságosan racionalista szempontokat alkalmaztam a Nagy Konstantinról írt dolgozatomban (Theologia VI, 1939, 312—321). Nem azért, mert mindenáron védeni akarnám az akkor előadott felfogásomat (szívesen változtatom meg nézetemet, ha látom, hogy más felfogás jobban magyarázza meg a tényeket és az adatokat), hanem azért, mert újra foglalkozva e korszakkal, elvi jelentőségű kérdést látok az egészben, még egyszer vissza kell térnem az ügyre. A szemrehányás két részből állott : az első az, hogy Konstantinus látomására vonatkozólag főleg a pogány forrásokat idéztem (a panegyri- cus-t, a diadalív feliratát stb.), melyek ennek a látomásnak pogány színezetet igyekeznek adni, és nem a keresztény forrásokból eredő adatokat, melyeket «legendá»-nak minősítettem, a másik az, hogy Konstantinus vallásosságának őszinteségét vontam kétségbe akkor, amikor az ő vallási felfogásában (amint ez a pénzein használt szimbólumokból és az ő személyes kijelentéseiből kiolvasható) keresztény és soláris- monotheista, illetve neoplatonikus elemekből összetett synkretizmust akartam felfedezni, mások nyomán, még pedig főleg racionalista kutatók nézeteit követve. Ami az első szemrehányást illeti, azt hiszem, hogy mindenki egyet fog velem érteni abban, hogy az ellenfél tanúbizonysága a legerősebb bizonyíték ; ha tehát a pogányok sem tagadhatják a látomás történelmi valóságát, de a számukra kellemetlen tényt vagy egészen általános fordulatokban és kifejezésekben említik (instinctu divino stb.) vagy pogány értelmezést igyekeznek neki adni, akkor ezek a bizonyítékok mindenesetre a legerősebbek, és nem lehet racionalista elfogultsággal vádolni azt, aki leginkább ezekre óhajt hivatkozni. Ezért szerényen vissza kell utasítanom azt az elismerést, mely szerint (Theologia VII, 1942, 135) «Dicséretére válik Ivánkának, hogy e ponton függetlenítette magát racionalista vezérfonalától és észrevette, hogy sokkal közvetlenebb megoldás lenne a látomás tényként való elfogadása». Hiszen éppen e tény bizonyítására hivatkoztam azokra a bizonyítékokra, melyek pogány forrásokból erednek, és ezért a legracionalistiku- sabb kritikus előtt is bizonyító erővel kell, hogy bírjanak. Ha ezzel szemben «legendának» minősítettem a keresztény verziót, akkor ez ter-
