Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Ivánka Endre: Egyháztörténet és eszmetörténet
EGYHÁZTÖRTÉNET ÉS ESZMETÖRTÉNET 211 mészetesen Eusebius elbeszélésére vonatkozott, aki Lactantius hiteles elbeszélésével szemben olyan leírást ad az eseményről, mely úgy a látomás tárgyát (kereszt, a Krisztus-monogramm helyett), mint körülményeit illetőleg nem felel meg a valóságnak. A két elbeszélés közötti eltérésekre vonatkozólag lásd Alföldi A. Hoc signo victor eris. Beiträge zur Geschichte der Bekehrung Konstantins des Großen (Pisciculi, Franz Joseph Dölger dargeboten Münster 1940), a különlenyomat 6—12. oldalain. Alföldi fejtegetéseire való hivatkozásom nem tekinthető újra racionalista írókra való hivatkozásnak, mert Alföldi éppen az említett tanulmányában határozottan állást foglal a látomás történelmi valósága mellett, és éppen ennek bizonyítására tisztázza a látomásról szóló elbeszélésekben előforduló, egymástól eltérő verziók keletkezését és egymáshoz való viszonyát. Amikor — éppen Lactantius hiteles elbeszélésével szemben — Eusebius elbeszélését legendárius- nak minősítem, nem merném teljesen figyelmen kívül hagyni azt az állítását, mely sokkal inkább biztos tudásra és helyes értesülésre mehet vissza, mint a látomás részleteiről és körülményeiről szóló közlése — azt tudniillik, hogy Nagy Konstantinus csak a látomás után tudta meg, hogy az, amit látott, Krisztus monogrammja volt. Nem merném azt mondani, hogy «talán pusztán az eset drámaibb előadását célozhatta Eusebiusnak az a beállítása, mintha Nagy Konstantinus látomásakor még nem tudta volna, hogy milyen istenség jelvénye jelent meg előtte». Ha az én felfogásom alapvetően el is tér Piganiol nézetétől, amennyiben ő nem hisz a látomás történelmi valóságában, én pedig ezt — éppen a pogány körökből származó tanúbizonyságok alapján — bebizonyított ténynek tekintem (dolgozatomnak egyik force-át abban láttam, hogy ezt a pozitív eredményt éppen a Piganiol által is felsorolt pogány «testimonium»-okból következtettem ki, bizonyításom tehát még a legkritikusabb racionalista előtt is megállja a helyét), mégis egyetértek Piganiol formulájával (mely végeredményben Eusebius formulája is) : Ne disons pas que Constantin, dè 312, est devenu chrétien, disons qu’il a été conquis au culte de la croix... és hogy Konstantinus csak azután tudta meg, hogy az, amit látott, Krisztus jelvénye volt. Ez már átvezet minket a synkretizmus kérdéséhez, a második szemrehányáshoz. Kérdem : Melyik felfogás nevezhető inkább racionalistának? Az, mely feltételezi, hogy Nagy Konstantinus a legnemesebb indítóokokból, a legőszintébb vallási érzülettel, elismerem, de mégis úgy tért át a keresztény hitre, hogy a kereszténységet már ismerte, számot vetett azzal, hogy egyedül a kereszténység mentheti meg a birodalmat a széteséstől és az erkölcsi zülléstől, és így tovább — hiszen ilyen megfontolásokkal szokták Konstantinus megtérését «megmagyarázni» —, vagy pedig az, mely a látomás puszta tényéből indul ki, és olyasvalamit lát benne, ami Kontantinus számára eleinte csak érthetetlen, megmagya14*
