Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Bendefy László: Johannes Ungarus 1261 körüli utazása
172 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN nak egyik csoportját, a kánonjogit kutatja fel. Eddig is történtek a Hármas- könyv és a kánonjog viszonyának felderítésére kikezdések, de inkább csak érintették a kérdést, megelégedve a kánonjog szerepére való rövid és általános utalással, a részletekbe való behatolás nélkül. Annál alaposabb vizsgálatnak veti alá e viszonyt Félegyházy. Mintegy bevezetés- vagy általános részképen Werbőczy megítélésének általános rejtélyét fejtegeti és a mellette meg ellene felhozott érvek mérlegelése után arra az eredményre jut (24. L), hogy Werbőczy személyében és politikai szerepében van mit kifogásolni, a jogtudomány nézőszempontjából azonban a magyar szokásjog rendszere európai vonatkozásban is páratlan alkotás, munkája történeti hatásának mérlege pedig a tehertételek (főleg a jobbágyellenes törvények felvétele) levonása után is aktív marad. Azután Werbőczy jogtudósi lelkialkatát vizsgálja s jogműve általános jellemzését adja a szerző, majd a Hármaskönyv forrásairól szól, rámutatva önállóságára s hazai eredetére. Különösen tanulságos az a rész, mely Werbőczy jogmetafizikáját kutatja, ahonnan művéhez a világnézeti hátteret és a rendszerezés elvi szempontjait vette. Werbőczy jogmetafizikája, amint főleg a Prológusból, de nem egy helyen a törvények szövegéből is kitűnik, a középkori skolasztika hitelvi, erkölcsi és gondolatvilágának egységes eszmerendszerével mutat összhangot. Érdekes, hogy Werbőczy életútja ugyan a reneszánszemberé, jogmetafizikai szemléletére a reneszánsz szellemi mozgalma nem nagy befolyással volt. Kevés nála és nem mélyreható a reneszánsz elem. Mindezt pontosan és részletesen igazolja Félegyházy. Arra a kérdésre, hogy Werbőczy munkájában a római vagy kánonjog hatása nagyobb-e, a két jogrendszernek Werbőczy-korabeli tudománytörténeti helyzete alapján a kánonjog javára dönt. Ezen bevezető tárgyalások után részletes egybevetése következik Werbőczy tanításának a Corpus Juris Canonici (és Szent Tamás) egyházjogával. Legfőképen persze a Hármaskönyv jogelméletét tartalmazó Prológust vizsgálja a szerző, ennek szövege mellett a kánonjog, harmadiknak a római jog szövegét, a 13. Titulusnál Szent Tamást közli és így szinte kézzelfoghatólag bemutatja, hogy a Corpus Juris Canonici csakugyan forrása volt a Hármaskönyvnek, és pedig sokkal inkább, mint a római jog. Látni azt is, hogy Werbőczy a római jogot is sokszor a kánonjog közvetítésével veszi át. Maga a Hármaskönyv a dolog természete szerint már kevesebb kánonjogi vonatkozást mutat fel. A középkor kánonjoga inkább szellemében, alapelveiben volt hatással a Hármaskönyvben tárgyalt számos jogintézményre. De azért fordulnak elő kapcsolatok. A papság előjogai legtöbbször a kánonjoggal egybehangzóan kerülnek szóba. Igen érdekes Werbőczy sokat idézett ama helyének ismertetése, mely a magyar király kegyúri, illetve főpapkinevezési jogáról szól. Áttekintést nyújt Félegyházy a kérdés egész nagy irodalmáról (nem említve azonban Rajnert, Dedek-Crescens Lajost, Tomcsányit), a vonatkozó kánonjogi elvekről, ismerteti Werbőczy tanítását, melyet a magyar köztudatban akkorra már kialakult élő nézetnek megfelelően foglalt össze, s megállapítja, hogy Werbőczy e pontban tér el legjobban a kánonjog elveitől,
