Theologia - Hittudományi Folyóirat 10. (1943)
Szörényi Andor: Áldás és mágia az Ószövetségben
ÁLDÁS ÉS MÁGIA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN 121 És éppen ezért a szenthelyen énekelt, előadott imák, az ott bemutatásra kerülő szent «játékok* nem csupán azt a célt szolgálták, hogy az embereket az istenek tiszteletére hangolják és az emberek részére az istenek jóindulatát megszerezzék, a jelenlévő hívőket az istenek erejével «megtöltsék», hanem az istenekre is közvetlenül hatottak : mert amint az Istennek ígérete és áldása rászáll az emberre, úgy az ember által énekelt dal is részesül a kultusz általános jellegében : azaz teremtő cselekedet lesz, mely az Isten számára megadja az áldás lehetőségét, az ahhoz való erőt.1 A kultusz teremti meg így az istenek számára azt a lehetőséget, hogy ők hatalmukat, befolyásukat az emberekre megtartsák, gyakorolhassák, a kultusz ad erőt ahhoz, hogy az istenek áldásukkal az emberek segítségére siessenek, az adja meg számukra az életlehetőséget, egyszóval a kultusz teremti magát az istenséget is.1 2 A kultikus, liturgikus ima tehát alkotó, teremtő erővel behatással van az istenekre és így kell értelmezni ezek szerint a magyarázók szerint azt az Ószövetségben nagyon gyakran előforduló imaformulát, mellyel már nem az emberekre kérnek áldást a kultusznak szolgái, esetleg magánemberek, hanem magára Jahvéra mondanak áldást. Mi más lehetne ennek a célja, mint az, hogy Jahve hatalmát növeljék, mi értelme volna az emberi áldásnak Isten fölött, ha az embernek az áldásban bentrejlő mágikus erő révén nem volna valamiképen hatalma Jahve fölött is? ! «Így a legrégibb időben a kultusz szolgájának az is feladata volt, hogy az istenség hatalmát és erejét növelje és fölemelje.»3 Ezzel az egészen pogány fölfogással nem foglalkozunk részletesen jelen dolgozatunkban, erről bőven tárgyal a szerző már említett kiadásra váró munkája. Helyesen mondja azonban E. König mindezekről a fantasztikus elképzelésekről, hogy azok «naiv vagy frivol torzítások», melyeket a babiloni mithológiából Jeruzsálembe akarnak átültetni és teljesen tudomány ellenesen beleolvasni az ószövetségi szövegekbe,4 Itt csak arra mutatunk rá, hogy azzal a magasztos Isten-fogalommal, melyről értekezésünk elején tárgyaltunk,5 semmiképen sem fér össze az áldásnak ilyetén való felfogása. Ha egyszer minden áldásnak, minden kegyelemnek és jónak, minden történésnek és egyáltalában : mindennek, ami Istenen kívül van, egyedüli és szuverén ura az Isten, ha az ember önmagában véve arra is képtelen, hogy embertársát megáldja, ha a kultikus papság, melynek pedig a racionalisták tanítása szerint elsősorban az volt a hivatása, hogy a liturgikus cselekmények teremtő erejével — ex opere operato — a hívőkre Jahve áldását adja, ha ez a 1 Hempel : Die althebr. Literatur, 1930, 34 és 39 old. 2 L. dolgozatunk második oldalának 1. jegyzetét. 3 S. Mowinckel : Ps. St. II. 27 old. * I. m. 230 old. 6 2—4 oldal.
