Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Móra Mihály: Széljegyzetek a rendkívüli házassági köteléki perhez
370 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN ebben a túlzásban van egész hittudományos rendszerének eredeti bűne. Omne, quod est nimium, vertitur in vitium. Vagy másként : qui nimium probat, haeresim approbat. Ismeretelméleti tévedése megbosszulta magát az embertanában, ahol következetesen dogmába ütközött. Mert a katolikus dogma valami különös, isteni alkotás. Mikor az ember kézbe veszi, forgatja, lehelletszerű brüsszeli csipkeként fedi a tartalmat a szó, a szavaknak hihetetlenül légies finomsága, a nyelv, a szó csodálatos árnyalatok kifejezésére alkalmas hajlékonysága. De ha valaki durva kézzel tépni akarja, nem sikerül. És ha ököllel megy neki, az öklét vérzi meg. És ha fejjel megy neki, a fejét zúzza be. A hitigazság szikla lesz s az önmagában bízó tudós — a hitben hajótörött. Günther első tévedése tehát az, hogy a pantheizmus ellensúlyozására a test és lélek egymástól eltérő voltát annyira hangsúlyozza, hogy állagi egységet nem tud közöttük elgondolni. A test szerinte a benne élő életelvnél fogva önmagában is életképes. A trichotomista eretnekségekhez hasonlóan valami felsőbbrendű élő baromnak nézte az emberi testet, mely a szervesen hozzátartozó alsóbbrendű «lélekkel» egy állagot alkot, melyet a felsőbbrendű lélekhez — vagy amint ő mondja — szellemhez mint külön állaghoz csak járulékos kapcsolat fűz. Günther szerint az állati léleknek közvetítő szerepe van a test és lélek között. Nem tudta elképzelni, hogy a tisztán szellemi lélek a merő anyagnak életelve lehessen s vele állagi egységet alkothasson. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy a lélek a test formája és egyben életelve is s a kettő lényegi egyesülése adja az ember egész valóságát. Günther első, embertani tévedését logikai szükségszerűséggel követi a másik s Szentháromságtanban. Itt még jobban kidomborodik, mennyire rabja volt maga is a hegeli dialektikának, melynek pantheizmusa ellen harcolt. Hegel bölcseletével érthetővé akarja tenni a Szentháromság misztériumát, hogy így a titok észszerűségét a racionalista tudomány előtt megvédelmezze. Szerinte az istenség és éppen abban a hármas logikai lépésben jut el saját öntudatához és személyi kiteljesüléséhez, mint az ember. A tétel az Atya, az ellentétel a Fiú, az összetétel pedig a Szentlélek. Mindegyik kiáradás eredménye külön állag, tehát az istenségben az Atya, Fiú és Szentlélek mint külön állag szerepel. Személyi öntudatához úgy jut el mindegyik, hogy magát a másiktól, akitől származott, megkülönbözteti, s az egész folyamat lezárulása után jut el az istenség a teljes öneszmélésre és lesz a három állagból és személyből egyetlen közös isteni személyiség. Teljes megfordítása tehát a katolikus dogmának : három állag és egy személy. Günther további tévedései a teremtéstanban ismét következetesen folynak az előzőkből. Itt is Hegel dialektikájából indul ki. Az Isten a tétel, a világ a nem-Isten, vagyis az ellentétel s a kettőnek egymáshoz viszonya az összetétel, a synthesis. Ebben aztán elfér minden, amit az ember akar. Hogy például az Isten kénytelen volt teremteni a világot, mert ezáltal éri el önmagának végleges kifejlését. A világ csak ilyen lehet, mint amilyen, mást nem is teremthetett volna az Isten, hiszen önmagának csak egy ellentétes tükör-
