Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Artner Edgár: Az ősegyház mariológiája
AZ ŐSEOYHÁZ MARIOLÓG1ÁJA 25 hanem megelégszünk azzal, hogy Róma egyik legrégibb coemeteriumá- nak, az apostoli eredetű Priscilla-katakombának két egymással bizonyos szempontból rokonvonásokat feltüntető ilyetén falfestményét vegyük szemügyre, hogy annál alaposabban belemélyedhessünk e képek dogmatörténeti tartalmának értékelésébe. Mielőtt a kérdéses ábrázolásokat bemutatnánk, fel kell hívnunk az olvasó figyelmét arra a körülményre, hogy az ókeresztény coemeteriaiis festészetben, miként a dolog természetéből következik, a képek tartalmát túlnyomórészt a hely rendeltetése szabja meg. Temetőkben ma is olyan feliratok, műemlékek (képek és szobrok) fordulnak elő sűrűbben, amelyek az elhúnyt életkörülményeivel való vonatkozásokon kívül a vallásnak a halállal és az azután következőkről szóló tanításaival függenek össze. Ez az eschatologikus tárgy választás még sokkal inkább feltűnik a régi keresztények sírjain található jelképeken vagy más figurális ábrázolásokon, mint pl. a mostani temetők síremlékein, mert az ősök életét és halálát napjaink keresztényeinél sokkal mélyebben áthatotta a vallás szelleme, elsősorban pedig a túlvilágról való igazi keresztény gondolkodás. A feltámadásnak és örök életben való hitnek megvallása pedig szinte tüntetőleg gyakorta szerepel keresztény sírokon akár feliratos, akár jelképes vagy szentírási ábrázolás formájában abban a korban, amikor a fiatal Egyházat épp e vigasztaló hittételek különböztették meg a haláltól kétségbeesetten rettegő pogány világtól. Ha tehát abban a korban valamilyen az eschatologiával legalábbis közvetlen vonatkozásban nem levő ábrázolással találkozunk a sírokon vagy azok környékén, akkor ezt mint rendkfvüliséget kell felfognunk és keletkezésének okát ki kell kutatnunk. Márpedig ilyen tárgy a katakombái Mária- ábrázolás. Sem az evangéliumokban, sem az ókeresztény irodalomban, különösen pedig annak első zsengéiben, amelyek a katakombái festészet ide vonatkozó termékeit megelőzték, nem találunk semminő utalást olyan irányban, mintha az őskeresztények az Üdvözítő Anyát valamiképpen kapcsolatba hozták volna a halállal és utolsó dolgokkal. Ennek következtében tehát azt kell mondanunk, hogy a Mária-képeknek, mint szorosan és közvetlenül az eschatologiával nem összefüggő tárgyú ábrázolatoknak az ókeresztény temetői művészetben való előfordulása, mégpedig — mint láttuk — viszonylagosan sűrű alkalmazása a maga egyetemességében is igen nyomós bizonyíték arra nézve, hogy a keresztény ókorban, különösképpen pedig már az üldözések idején is az Egyházban foglalkoztatta a lelkeket Szűz Mária emléke ; tisztelték a Megváltó mellett Édesanyját is és reáirányították gondolatukat az élet legkomolyabb pillanataiban : a halál küszöbén. Innét csak egy lépés volt azután az Ő segítségéért, közbenjárásáért való fohászkodás, amely lépést a feliratok és egyéb ókereszténykori kútfők tanúsága szerint a keresztény lelkűiét elég korán meg is tette. Ha azután elfogadjuk azt a feltevést, amellyel napjaink liturgiatörténészei e katakombái ábrázolá