Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Rónay György: Egyházi irodalom és műveltség Szent Istvántól Kálmán király haláláig
260 RÓNAY GYÖRGY Christi című műből átvett,1 szüzességet dicsérő része előtt írja : csodálatos az önmegtartóztatás, mely a szerelem lángját könnyek forrásával oltja. Az aszkétikus, férfias századot nem érdekli a nő, eszményei a seregeket vezérlő harcos szentek, Szent György, Szent Márton, Szent Móric. A nő először Hartviknál jelenik meg egy burkoltan szkeptikus megjegyzés kíséretében. A XII. század prelúdiuma ez, a nőkultusz eiő- hangja az érdeklődés egy villanásában, — és a fölvilágosodottabb, kétel- kedőbb kor első hangja. Épígy hírnöke egy másfajta világnak a regényesség iránti hajlam is. Hartvik kompilációja, — bármily silány legyen is mint forrás, és talán éppen ezért, — irodalmi szempontból rendkívül jellemző. Átveszi a korábbi két legendából a romanzimus egész világát, de szigorát föloldja ; ha halványan is, érvényt szerez a képzelet jogainak. A legenda minor már tovább fejlesztette a major anyagát, Hartvik Szent István pápai legációjának gregoriánus szellemű megfogalmazásával, illetőleg a nagyobb legenda idevágó megjegyzéseinek átfogalmazásával — talán egy nem sokkal az eleváció előtt keletkezett fiatal hazai hagyomány alapján2 — tudatos írói eljárással értékelte át főforrását és alapszövegét : a nagyobb legendát. Az írói öntudat, írói tudatosság félreérthetetlen tanúja különben a legenda minor prológusa és Hartvik bevezetése. A nagy legenda történetfilozófiai fejtegetéssel kezdődik, a kisebb a szentek érdemeinek, nagyságának megállapításával s ezzel : «Sok dicső hőstettüknek volt tanúja a világ, amelyeket az idők múlása elmosott és a hivők emlékezete nem tartott fenn, mivel hiányzott hozzá a hivatott dalnok». Mindez csak az író érdemeit emeli ki, ő hivatott dalnok, vates sacer, átadja az unokáknak Szent István életét és tetteit, úgy, ahogyan «az ő idejében élők hű és igaz elbeszéléseiből megismerte.» Fölmagasztalja a tárgyat, mert a tárgy fölmagasztalja az írót. Ugyanígy magasztalja föl szerénykedő sza- badkozása : tagadja azt, amire büszke, azzal hívja föl rá a figyelmet, hogy tagadja meglétét. «Sem a nyelvtudósok tudálékos és fitogtatott szabályait, sem a bölcselkedők magyarázatait, avagy fortélyos szőrszál- hasogatásait (doctas compositasque grammaticorum lineas aut philosophorum interpretationes seu sophistica acumina) nem utánozzuk, — írja, — mivelhogy bolondság a mély vizekre kihajókázni annak, ki a réven sem tud átkelni. Tegyék ezt azok, akik a költői mesék szerint a pegazusi forrásból ittak és azzal kérkednek, hogy a Parnassus szentélyében álmodoztak. Az ő bölcseségük tévedésről-tévedésre bukdácsol és bolonddá lesznek, anélkül, hogy ebből rájuk valami haszon származnék. De ti értsétek meg, amit az író szája hangoztat. — (Azt is, hogy bár el1 Madzsar Imre: Szent Imre herceg legendája. Századok, 1931, 50. 1 Váczy Péter: Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Pécs, 1935 92—115.
