Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)

Rónay György: Egyházi irodalom és műveltség Szent Istvántól Kálmán király haláláig

EGYHÁZI IRODALOM SZENT ISTVÁNTÓL KÁLMÁN KIRÁLY HALÁLÁIG 261

veti, ismeri a költői fabulákat, hogy értékel, válogat, bírál, hogy tudós és szerénykedve büszke tudományára, kacéran utal rá, fölényes és bámulatot kelt tudásával.) — Elégedjetek meg csekély tudásával ; mert ő csak azt ismétli, amit a hivőktől hallomásból megtudott. Úgy véli, hogy még ez a feladat sem felel meg erejének, mert a csillogó ékesszólásnak s a jó felfogású értelemnek teljességgel híjával van. Különösen az irigyek marásától fél, akik, míg sajátjukat hanyagul róják össze, mások írásait lemészárolják. Tehát ha forgatjátok a könyvek hiteles szövegét, azért ezt a rövidebbet is olvassátok el, és ha netalán valami szabályellenes, kevésbbé kicirkalmazott beszédre bukkantok, bocsássátok meg egyűgyűségét.»1 Hang, stílus egyformán arra mutat, hogy itt nem a jámbor szerzetes őszinte szabadkozásával állunk szemben : az egész bevezetés, — szinte humanista módon, — fordítva értendő. Inkább Anonymus hangja ez : értelme tulajdonképen szabadkozásba, szerénykedésbe álcázva az, amit Anonymus nyíltan kimond : örülhet Magyarország minden órán deákjának ajándékán.

Ugyanez a hang jelentkezik Hartvik püspök Kálmán királyhoz intézett előszavában. Magának a királynak meghagyására (vestro regali precepto) írja meg művét. Ő is szabadkozik : Priscianus, akit egykor velősen tudott, öregségére egészen elhagyta, mintegy homályba burkolózva elrejtőzött előle ; csekély elméje bizonytalankodása is sokáig nyugtalanította. Ebbe a mentegetőzésbe belefűzi az engedelmesség szerzetesi erényét is, bizonyos -— halvány — frivolsággal az irodalmi «captatio benevolentiae» eszközévé teszi. «Végre is az erények csillaga s gyöngye, az engedelmesség nyert aggódó lelkem kétkedésén győze- delmet, annak hatalmas oltalma munkára gerjesztő már szunnyadásnak indult erőtlen kedvemet.» És mint a kisebb legenda prológusában, de itt túlozva, következik az utalás az irigyekre és a munka szerénykedő ócsárlása. «De mert az efféle bizakodó indulatból vállalt dolgozat gyakran táplálékul szolgál az irigységnek, térdre borulva kérem győzedelmes fenséged magasságát, vegye csekély munkámat hatalmas királyi védelme alá, és mikor olvasandja, a kellemetlen hangú kitételek szerkezetén vagy iszonyúlag zavart rendjén (male sonantium positio dictionum vel confusi ordinis enormitas) meg ne ütközzék ; ha pedig némelyekben netalán illetlen botránkozást találna, úgy készebb volnék kéziratomat tűz által semmivé tétetni, hogy sem azt másnak irigységgel teljes szeme elé bocsátani.»1 2 Irodalmunknak ezek az első aprólékosabb esztétikai igényű megjegyzései (dictionis positio, ordo) ; a korábbiak inkább általánosságban a szép stílus kultuszáról, illetőleg az ellen szólnak, mint

1 Varjú Elemér fordítása, idézett művében.

2 Mátyás Flórián i. m. I. 33. Érdy János fordításában : Szent István első magyar király életirata Hartvik regensburgi püspök szerint. Pest, 1854. A «kellemetlen hangú kivételek szerkezete» tulajdonképen: rosszul hangzó mondatszerkesztés.