Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Rezek S. Román: Prohászka intuíciója és átélése
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 189 hústest. — Törvény és cselekedetek. — Lélek, Szentlélek, új élet. — Theodicea, predesztináció, Egyház. — A keresztség. Mint előbbi könyvében, ebben a munkájában is Karner a hívő lutheránus álláspontján van. Igaz örömömre teljesen megegyezünk abban, hogy a 9—11. fejezetben nincsen szó a Kálvin-féle értelemben vett predesztinációról, hanem az apostol a «praedestinatio ad gratiam Evangelii» problémáját fejtegeti és nem szól sem Ézsaunak, sem a fáraónak, sem a Krisztussal szemben ellenséges zsidóságnak végső sorsáról. De nem tudom helyeselni, hogy a ôixaiovV, óixaiovo&ai igét Róm. első nyolc fejezetében hét helyen így fordítja : (Isten) «igaznak elfogad» (2, 13; 3, 24 ; 3, 30 ; 4, 5 ; 8, 30. 33.), «igaznak ítél» (3, 26.). — Ezzel a szerző Szent Pál gondolatvilágába beleviszi a Luther-féle puszta «justitia declarativa»-t, amellyel teljesen összeegyeztethetetlen mindaz, amit az apostol a megkeresztelt ember lelki megújhodásáról, megszentelődéséről tanít, ahogy azt Karner is a 172. lapon találóan kifejti. 3, 20. 28 ; 4, 2 ; 5, 1. 9-ben ugyan a «megigazul» kifejezéssel él, de a magyarázat ezeken a helyeken is arról beszél, hogy az Isten az embert «igaznak fogadja el». Sőt 3, 28-hoz adott külön értekezésében még Luthernek ismeretes szöveghamisítását is mentegeti, azt mondván, hogy az «„egyedül hit által” helyesen foglalja össze az újszövetség üzenetét a megigazulásról !» (150. I.). . . Tudvalevő, hogy az -óa> végű igék a klasszikus és a hellenista görög nyelvben azt jelentik : azzá tenni valakit vagy valamit, amit az ige gyöke kifejez. A klasszikus görög nyelv természetesen nem ismerhette a öixaióm igének ezt a jelentését : «bensőleg igazzá tenni», hanem csak az illető igazságának (bírói) elismerését fejezhette ki ; de már a Hetvenes görög fordításban Óixatova&ai igének jelentése a szenvedő formában, ahányszor ez a héber p“T£ igének a Qal formáját adja vissza : «igaznak lenni», «megmutatni valakinek az igazságosságát», «igazságosságot nyerni». (Móz. I. 38, 26; Zsolt. 19, 10; 51, 6; 143, 2 ; íz. 43, 9. 26 ; 45, 25.) Még inkább ki van zárva a puszta deklarativ értelem ott, ahol ôtxcuovo&cu a héber rOT igét adja vissza. (Mik. 6, 11 ; Zsolt. 73, 13.) A puszta «justitia declarativa» tana szerint az Isten igaznak ismeri el azt az embert, aki voltaképen nem igazult meg, mert az Isten csak megbocsátotta a bűneit, ezeket nem számítja be többé, de az illetőnek a lelkében semmiféle változás sem történt. Ez azonban az Isten végtelen igazságával (átyfteia) semmiképen sem egyeztethető össze. Szent Pál tanítása igen világos. A megigazulás kegyelmét az ember semmiféle cselekedettel sem tudja megérdemelni, ezt az Isten a hit által adja meg nekünk. De amikor az Istenben való hit (és a vele járó keresztség) által már megigazultunk, hitünknek jó cselekedetekben kell megnyilvánulnia és ezekkel meg kell érdemelnünk a mennyországot. Nagyon jellemző, hogy Karner Szent Pál apostolnak a tanítását a hit által való megigazulásról «paradox üzenet»-nek mondja. (149. I.) Igaza van, ha a lutheránus megigazulástanra gondol és ezt tulajdonítja Szent Pálnak ... De éppen ez a paradox jelleg, mely Luther magyarázatából szükségszerűen következik, mutatja e magyarázatnak helytelenségét és tökéletes
