Theologia - Hittudományi Folyóirat 9. (1942)
Rezek S. Román: Prohászka intuíciója és átélése
186 IRODALOM — LITERATUR BULLETIN «A Biblia az Egyház könyve», állítja a szerző. (99—115. I.) Teljesen igaza van. De azt már csak megszorítással fogadhatjuk el, hogy «elejétől fogva mindig volt az Egyháznak Bibliája* (99. 1.). Az ószövetséget ugyan az egyház kezdet óta átvette és szentírásának tartotta, de a kereszténység már közel két évtizeden át létezett, mielőtt az újszövetségnek legelső könyve is napvilágot látott volna ! A Nero-féle üldözésnek vértanúi és Domitianus kora hithőseinek legnagyobb része még nem ismerhette Szent János iratait ! De menjünk tovább. Az újszövetségről a szerző azt állítja, hogy a benne foglalt iratokat «az Egyház válogatta össze és tette meg szent irataivá*. (100.) Mi más ez, mint nyílt elismerése a katolikus princípiumnak, hogy a protestantizmus által hitforrásnak el nem ismert tradíció nélkül azt sem tudnók, mi tartozik a protestantizmus egyetlen hitforrásához, a szentíráshoz? ... És nem a legtisztább katolikus elvet mondja-e ki a szerző a 101. lapon, hogy «mi egyes keresztyének, mint az Egyház tagjai. . . vesszük kezünkbe, olvassuk, tanuljuk és hallgatjuk az igét. Mert az Isten igéje mindig az Egyházban szól*. Hol marad itt az a protestáns tan, hogy nincsen szükség egyházi tanító-hivatalra, mert a szentírás önmagát magyarázza? És miért polemizál akkor a szerző a 103. lapon azzal a katolikus tanítással, hogy végeredményben csak az Egyház biztosítja a Biblia tekintélyét? Nyílt ajtókat dönget a szerző, amikor ugyanott azt állítja, hogy «nem az Egyház áll az Írás fölött, nem az Egyház állapítja meg az írás értelmét : az Egyháznak nincs hatalma Isten kinyilatkoztatása fölött». Ezeket az állításait minden katolikus teológus aláírja, hiszen az Egyház sohasem akar más értelmet kihozni a szentírásból, mint amelyet a szent szerzők kifejeztek ! Azt a polémiát, amelyet a szerző a 110. lapon a vatikáni zsinat ellen folytat a kinyilatkoztatás kérdésével kapcsolatban, nehéz dolog megérteni. Hiszen a 111—112. lapon ő maga is elismeri, hogy a modern protestantizmusnak a kinyilatkoztatásról szóló értelmezésében «teljesen elveszett az újszövetségi hit és az újszövetségi kinyilatkoztatásnak az eredeti, tulajdonképeni valósága». Eszerint a szerző sem csodálkozhatik azon, hogy a vatikáni zsinat a mai zűrzavaros eszmék forgatagában a kinyilatkoztatásról világos tanítást akart adni ! A 113. lapon azt állítja a szerző, hogy «a Szentlélek sohasem hí olyan egyedeket megtérésre, akik egymásról semmit sem tudnak, hanem mindig gyülekezetei épít. Egyházba hívja és gyűjti egybe mindazokat, akik az igét hittel fogadják*. Teljesen igaza van, ezt állítja a katolikus tan is, — az Isten akarata szerint minden ember, aki a keresztség szentségét felveszi, az Isten igaz Egyházának a tagjává lesz. A katolikus Egyház egynek tudja magát hitében, tanításában, az egész világot átfogó és az Ür Jézustól rendelt szervezetében. De nem gondolkodott-e még a professzor úr, mint őszintén hívő lutheránus, azon a kínos problémán, hogy a protestantizmusnak valami kétszáz «testvér-feleke- zetének* melyike az az «Egyház», amelybe az igazság Lelke az igazság után szomjazó embert meghívja? . . . elç xvqioç, fiía mariç, év ßdnria/ia ! ! ! Sőt egyáltalán nem értem : hogyan beszélhet a szerző akár protestáns egyházról,
