Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Gruber Miklós: Széchenyi István eszmevilágának romantikus gyökerei
IRODALOM LITERATUR — BULLETIN 375 az e helyütt szokásos kereteket és ezért csak néhány megjegyzést kívánunk tenni. Amikor értekezésének első részében a Cur Deus homo és más művei alapján Szent Anzelm megváltás-elméletét ismerteti, akkor nem annyira Szent Anzelmet szólaltatja meg idézeteken keresztül, hanem szinte állandóan szerzőnk beszél. Ő is érzi ezt a gyöngéjét, mert bevallja, hogy «minden ismertetés, bármennyire törekedjék is elfogulatlan tárgyszerűségre, egyben értelmezés is. Ez alól nem kivétel tanulmányunk első része, a Cur Deus homo elemzése sem» (79. lap). Ha a közeledés nagy művének szolgálatába akarunk állni, akkor mindenekelőtt egy közösen vallott vagy elfogadott kiindulópontot kell választanunk. Vájjon Szent Anzelmnek szerzőnk által már eleve értelmezett ismertetése alkalmas és mindenki által elfogadható kiindulási pont lesz-e? Ezt jogosan tesszük kérdésbe márcsak azért is, mert Szent Anzelm körül nagy viták voltak és vannak. De módszertanilag is helyesebb lett volna, ha könyvének második részével, Szent Anzelm megváltás-elméletének dogmatikai megvitatásával kezdte volna értekezését, mert akkor az olvasó már előre látta volna, hogy milyen állásfoglalás vezeti a szerzőt a Cur Deus homo ismertetése közben és figyelemmel kísérhette volna a szerző állásfoglalásának helyességét. Az ismertetés közben minél sűrűbben kellett volna használni magának Szent Anzelmnek szavait és azután a szövegmagyarázat szigorú szabályai szerint a szöveg értelmét minél tárgyilagosabban megkeresni. A szöveg értelmének tárgyilagos keresése közben azután nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy valamely szöveg dogmatikus értelme kétféle lehet. Minden szövegnek van természetes, tárgyilagos értelme, mely a szavaknak, kifejezéseknek akkori használatából tűnik ki a szövegmagyarázat törvényei szerint és ezt az értelmet kell minden dogmatikus szöveg igazi értelmének tekintenünk és elfogadnunk. Ha a szerző a rendes szóhasználattól eltér és más jelentést kíván adni valamely szónak vagy kifejezésnek, mint amit azok az akkori közhasználat szerint takarnak, azt a szöveg szerzőjének vagy kifejezetten, vagy a szövegösszefüggésben félreérthetetlenül meg kell mondania. Ha ezt nem teszi, akkor a szavakat, kifejezéseket egészen alanyi értelemben használja és szövege olyan alanyi értelmet nyer, amelyet rajta kívül senki meg nem érthet, mert szavai mást fejeznek ki, mint amire leírójuk gondol. Szent Anzelm dogmatikai szövegeinek értelmezése körül azért alakult ki a már hatalmas irodalommal rendelkező és még korántsem lezárt vita, mert a szövegösszefüggésből kiérezhető, hogy szakkifejezései, amelyeket teológus elődeitől vett át, nála új tartalmat nyernek. Azonban nem szabad azt feltételeznünk, hogy ezáltal Szent Anzelm alanyi értelmet kívánt volna fejtegetéseinek szövegébe elrejteni, mintha szavai és szakkifejezései a korabeli szóhasználattól egészen eltérő értelmet takarnának. Ezeknek a szövegeknek tárgyilagos értelmét csak úgy találhatjuk meg, ha a vita alatt álló szak- kifejezések igazi értelmét Szent Anzelm theologus elődeinek és kortársainak vizsgálata alapján keressük. Ennek szükségességére mutatott rá Kolping Adolf «Anzelms Prosologions-Beweis der Existenz Gottes» c. munkájában
