Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)

Radó Polikárp: A kereszténység küzdelme az ókori napkultusz ellen

296

RADÓ POLIKÁRP

Damaszkusban egy zsidó-keresztény disputa alkalmával újra előkerült a régi, ekkor már igazán nevetséges rágalom : «A zsidók ezt mondják : miért imádkoztok kelet felé fordulva, ha nem azért, hogy a Napot imádjátok», mire a keresztény azzal felel, hogy nem követik a Nap járását, amikor imádkoznak, hanem mindig kelet felé fordulva imádkoznak, tehát nem lehet szándékuk a Nap imádása.1

Már a III. században jelentkezik a vádnál sokkal súlyosabb tény : egyes keresztényekre hatással volt az ekkor fellendülő napvallás és óvni kellett őket a Nap túlzott kultuszától. Ennek már 235 körül megvannak az első nyomai ; Origenesnél találhatók. A napimádás ellen beszél a keresztényekhez Maximinus Thrax császár üldözésének kezdetekor ; a Nap nem akarja, hogy őt imádják, sőt utánozza azt, aki mondta : «Mit mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül Isten és az Atya !» A Napot így szólaltatja meg Origenes : «Mit mondasz engem jónak? Egy az igaz Isten ; miért imádsz tehát engem?»1 2 Nem szabad feledni : éppen a III. században kezdődik a Napimádás nagystílű elterjedése : ekkor építi Aurelianus császár (270—275) a Campus Martiuson a Nap templomát, melynek natalisa dec. 25-én volt, valószínűleg azt akarta a napvallás terjesztésével, hogy a kereszténységgel egyenrangúnak vélt vallást állítson szembe.3 A pénzérméken ettől kezdve a császárok gyakran «capite radiato», mint sugárzó fejű Napisten jelennek meg. Még a keresztény Constantinusnak is volt az új Rómában szobra, mely Napistenként ábrázolta őt, kit egyébként az egyháztörténetírásnak atyja, Eusebios is, a Naphoz hasonlít.4

2. Az igazi küzdelem a napvallás ellen a IV. században lángolt fel. A század közepén utoljára lobbant fel nagy erővel a Nap kultusza: valóságos teológusa Julianus császár, ki a Hélios-isten tulajdonságainak összefoglaló áttekintését nyújtotta beszédeiben.5 Julianus lelkesedéssel magasztalja a Napot, mely «a jónak nemző substantiájából öröktől fogva származik, aki az értelmes istenek legeslegközepén áll {péaoç év j/,éooiç TOÏÇ voegoïç ïïeoïç). Ő tölti el ezeket (az isteneket) végtelen szépséggel, túláradó nemzőerővel, tökéletes értelemmel... Ezek az istenek egy alakban kapcsolódnak vele (êvoeiôwç avxw ovvrjp/iévcov).» Julianus «a mindeneket látó Megváltónak gondviseléséről» beszél a Nappal

1 Tropaia kata Judaiön en Damasko 7, 1 (Patr. Orientalis 15, [1927] 250) ; V. ö. E. Peterson, Zur Gebetsostung, Jahrb. f. Liturgiewissenschaft 4 (1924) 168.

2 Exhortatio ad martyrium 7 (Migne P. G. 11, 573a; P. Koetschau 1, 9): «77 kéyeiç &eóv; elç êari ûeôç à/.rjhvôç • xal ri fie nQoçtcweZç;»

3 H. Achelis, Das Christentum in den ersten drei Jahrhunderten, Leipzig 1925, 303 ; F. Cumont, Les religions orientales dans le paganisme romain4, Paris 1929, 106, 136.

4 Vita Constantini 1, 43 (P. G. 20, 957c) ; J. Heikel, Eusebios 1, 28.

6 G. Mau, Die Religionsphilosophie Kaiser Julians in seinen Reden, Leipzig 1907, 89.