Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Holvay Brunó: Az uniós munka és a teológia
IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN 279 elméletnek igazolnia. Sőt a végén, mintha önmagával jutna ellenkezésbe, felfordítja az egymásutánt és azt mondja, hogy az ítéletek olyan természetűek, mint maguk a lényegek, «épp, mert lényegfogalmakon alapulnak». (339. 1.) Annyi bizonyos, hogy a kritikának ilyen elgondolása és felépítése nem fogja vita nélkül a szakkörök figyelmét elkerülni. Bár az ismeretelméleti részének bevezetője magáról az ismeretelméleti problémának természetéről tárgyal, mégsem határolta eléggé körül magának a probléma felállításának történeti és megoldási kérdéseit. így nem csoda, ha sok helyütt gondolatainak precizitását nélkülözzük. Nem tudjuk, hogy mit ért ismeretelmélet alatt és hogyan különbözteti azt meg a lélektantól, miként határolja azt el a kritikai problémától. Egy szemrehányásából, ahol a pszichológiai és ismeretelméleti sorrend összecserélését rója fel (247. L), azt látjuk, hogy ismeretelmélet alatt ő a kritikát érti, bár más helyen ez nem világos, sőt nagyon is gyakran a pszichológiai ismeretelmélet kérdéseit is belemagyarázza. Ezzel természetesen nemcsak a szakkörök számára, hanem a nagyközönségnek is nehezebbé teszi a maga új és úttörő véleményének logikus áttekintését és megértését. Előadása igazi bölcselői mederben halad. Komoly, nehéz veretű. Elvont kifejezési formákat szeret és szakadatlanul ez a hang vonul végig művén, mint valami hömpölygő ár. Ez persze a szakembernek valóságos gyönyörűség. Élvezet követni azt az állandó logikus, szigorúan szillogisztikus gondolatláncot. Nem tudom azonban, hogy a szélesebb körű érdeklődő közönség nem fogja-e ezt kissé fárasztónak találni. Kisebb cikkelyei, melyeknek mindig külön címet is ad, nagyon megkönnyítik ezt a szakadatlan folyó előadást. Ezeknek érdeme, hogy a szellem olvasás közben mindig talál kis pihenőt, honnan a megtett utat könnyen áttekintheti. Ám néha nem tudja megállni, hogy a komoly előadási hangba bele ne csúsztasson néhány erőteljesebb kifejezést, kemény megrovást, elítélő hasonlatot, melyek a nagyközönség felfogását még jobban kijegecesítik, de szakkörök fülében nagyon idegen- szerűen hatnak, a megszokott komoly bölcselői előadás közben. Szereti az idegen szavakat, sokszor maga is gyárt egészen újakat, pedig ugyanakkor feltűnően használja azokat az újszerű magyar szakkifejezéseket is, melyek még nem mentek át teljesen a közhasználatba. Műve végén felsorol néhány bölcseleti rendszert, melyekről eleve kimondja, hogy azok téves rendszerek. Bevezető részében pedig olyan helyesen fejtette ki, hogy az ellenkező felfogások mily szépen segítik a kérdések tisztázását, mikor a megoldásokat kutatjuk, ha azokat kritikailag szembehelyezzük. Azt vártuk volna tehát, ha ezeket a nézetével ellenkező rendszereket inkább maga is a kifejtés menetébe szőtte volna bele kritikailag s így jutott volna el a maga megoldásaihoz. Úgy látszik, nem tudott ellenállni néhány tankönyvíró csábításának, kik laza összefüggésben szokták tankönyvük végén felsorolni «téves rendszerek» címén a kritikának megoldására törekvő ellentétes bölcseleti iskoláit. Jánosi könyve igen élvezetes és értékes munkája a magyar bölcselői szakirodalomnak, nemcsak mint népszerűsítő, hanem mint szakkönyv is.
