Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)

Szabó Elek: Diákélet a XIV. századi ferences törvényhozásban

154

SZABÓ ELEK

let érvényét áttörték a pápai engedmények. Így VI. Kelemen pápa megengedte Vasalli Fortaneriusnak, aki Vicarius minőségben két ízben állt a rend élén, hogy hivatali ideje alatt «plena facultate» küldhessen növendékeket a főiskolákra, míg a XII. Benedek-féle cahorsi rendeletek ellenére Guillelmus Farinerius pápai engedély alapján mint rendfőnök továbbra is élhetett előbbi kiküldési jogával.1

A választásnál a jelölt jótulajdonságai voltak irányadók. Legalább is igyekeztek a személyi kedvezéseket, vagy a renden kívül álló befolyásos protektorok ajánlásait kizárni. XII. Benedek egyízben szemére is hányja a németbarát magyar tartományfőnöknek, hogy csak német anyanyelvű növendékeket küld külföldi iskolákra, pedig értesülése szerint sok tehetségest találna a magyarok között is.1 2 A külső nyomás ellen az 1260. narbonne-i rendi gyűlés igyekezett védekezni, amidőn mindenkit, aki kiküldetését pártfogók révén akarta elérni, az összes rendi hivatalokból kizárt.3 Érzékeny rendelkezés volt ez, mert kiérdemesült főnökök vették elismerésnek és kiválóan működő rendtagok kitüntetésnek, ha külföldi tanulmányokra nyílt lehetőségük. Még szigorúbbak az 1292. párisi rendelkezések. A pártfogoltakat mindenkorra megfosztják a rendi hivatalok viselésétől ; ezek sem elüljárók, sem tanítók nem lehettek s tanulmányi idejük alatt sem élvezhették azokat a kiváltságokat, amelyek a növendékeket megillették.4 A költséges külföldi útra, a tanulmányi segédeszközökre iskolai éveik tartama alatt ezek a rendtartománytól semmi segélyt nem igényelhettek.5 Később is csupán az általános rendi főnök különleges jóakarata rehabilitálhatta őket.

Ritkán fordult elő, hogy a rendtagok ilyen módon akartak maguknak előnyt szerezni. Ubertino da Casale, a spirituális ellenzék vezére panaszkodik ugyan, hogy a rendfőnök nem midig tudja magát a protektorok hatásától függetleníteni,6 de kevés adatra bukkanunk, ha ezt tényekkel szeretnénk igazolni. Az első esetet 1317-ből ismerjük, amikor Albano püspöke, Arnaldus de Auxio (Aux) kardinális kéri a rendfőnököt, hogy a toulouse-i lektort, Fr. Arnaldus Aymerici-t Párisba küldje az akadémikus fokok megszerzése végett.7 Két további adat későbbi időből származik. Az egyik szerint a frankfurti szenátus fordul kérésével a

1 BF. VI. 122. n. 198; 140. n. 247 ; Denifle—Châtelain: Chartularium Universitatis Parisiensis, Paris (Chart.) II. 542. n. 1077 ; BF. VI. 205. n. 438 ; Chart. II. 649. nn. 1167., 1168.

2 BF. VI. 70. n. 112.

3 Cap. gen. Narbonne (1260) ed. Ehrte, ALKO. VI. 109.

4 Cap. gen. Paris (1292) u. o.

6 Little, A. G. : Statuta Marchiae Tervisinae sive provinciae S. Antonii. VII. 1, in: AFH. VII (1914) 465.

6 Ubertino da Casali: Responsio, ed. Ehrte, ALKG. III. 74.

7 Bihl: Formulae et documenta e cancellaria Fr. Michaelis de Cesena, ofm. min. gen. 1316—1328. in: AFH. XXIII. (1930) 160—161, n. 37.