Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)
Ivánka Endre: Keleti szellem és orthodoxia
112 IVÁNKA ENDRE szegültek az orosz hierarchiának, amikor Nikon patriárcha meg akarta tisztítani az orosz liturgiát azoktól az eltérésektől a görög-bizánci liturgiával szemben, melyek a századok során belopództak az orosz liturgiába, és ott már a hagyomány által szankcionált népszokásokká váltak. Ellenállásukat éppen a liturgia hagyományosságának nevében fejtették ki, Nikonnal, az «újítóval», a «meghamisítóval» szemben. Nikon velük szemben a jóval régebbi görög hagyományra hivatkozik és amikor ennek a hitelességét kétségbevonják, megállapítja, hogy a hierarchiának, eltekintve a hagyományosság vagy nem-hagyományos- ság kérdésétől, joga van ilyen változtatásokra. Ebből elvi vita keletkezik. A hierarchia álláspontjával szemben a raskolnikik azt vallják, hogy a hagyományokon nem szabad változtatni, és hogy a hagyomány legfőbb őre, hordozója, letéteményese a nép, szükség esetén még a hierarchiával szemben is. Kitartanak emellett az álláspontjuk mellett akkor is, amikor a moszkvai patriarchátus helyébe az orosz államegyház lép, és amikor kénytelenek meggyőződésükből azt a következményt is levonni, hogy az egyház egyház marad akkor is, ha a papsága megszűnik ; a raskolnik papok ugyanis kihaltak, és mivel püspök nem volt közöttük, aki új papokat szentelhetett volna, «papnélküliek» (bezpopovcy) lettek, kimondott szektáriusok, akik az egyháznak az államtól való szabadságát hirdették ugyan, de egy olyan egyháznak, mely a hagyományos értelemben már nem is egyháznak mondható. A sztarcy-k intézménye nyugaton Dosztojevszki regényeiből, különösen a «Karamazov testvérekből» ismeretes. Maga ez a leírás bizonyítéka annak, hogy a sztarcizmus (a sztarcsesztvo, amint az oroszok nevezik) milyen nagy szellemi hatást gyakorolt a Slavophil körökre. Igen érdekes adatokat tartalmaz I. Karszavin cikke (a «Zeitenwende» c. folyóirat 1927-es évfolyamában). A remetének, az aszkétának lelkivezetésre való hivatottsága olyan motívum, mely már a régi, keleti (szír-egyiptomi) szerzetességben nagy szerepet játszik, és könnyen érthető, hogy amikor a XV111. század második felében az orosz szerzetesség, éppen ezeknek a keleti hagyományoknak a hatása alatt, nagy megújhodáson megy át (erről Karszavin cikke részletesen számol be), ez a motívum is feléled. Csakhogy Oroszországon oda fejlődik a dolog, hogy az aszkétáknak, még akkor is, ha nem felszentelt papok, feloldó hatalmat tulajdonítanak, abban az értelemben, amelyben egyes régi szekták a nvev/rnnxôç-t, a Szentiélektől áthatott embert az egyházi hierarchia fölé helyezték, és amelyben a XV. század egyes szektáriusai is — a protestantizmus előfutárjai — a feloldó hatalmat nem a papi szenteléstől, nem az egyház megbízásától, hanem az egyéni szentségtől tették függővé. Az oroszok általában azt hangoztatják, hogy a sztarcy-k éppen azért, mert az ősi, keleti szerzetesség hagyományait folytatják és annak szellemét képviselik, már nem tartoznak a konkrét orosz egyház kereteibe, hanem tagjai annak az «általános egyháznak», mely
