Theologia - Hittudományi Folyóirat 8. (1941)

Ivánka Endre: Keleti szellem és orthodoxia

egyház, mert katolikus, azaz általános, nemzetközi akar lenni és így elszakad a népiségtől, egészen eltekintve a pápa «pogány imperializmusától».

Ha a katolicizmus elleni kirohanásokat az orosz nacionalizmus és még régebbi időkbe visszatekintve, a hagyományos schizmatikus magatartás számlájára írjuk, mely minden felfogásbeli vagy fogalmazásbeli eltérésből fegyvert akar kovácsolni a gyűlölt «latinok» elleni harcra, akkor az, ami marad — az egyháznak, mint «Krisztus népének» való felfogása, a «corpus mysticum» gondolatnak hangoztatása az egyházfogalom megfogalmazásánál — nagyon meggyőzően hat, különösen a legújabb teológiai irányok és tendenciák szemszögéből nézve, és ami a legfontosabb, azt a benyomást kelti, mintha tényleg a keleti egyházfogalomban olyan régi, eredeti, hagyományos mozzanatok érvényesülnének, melyek a nyugati felfogásban elhomályosultak, háttérbe szorultak. Ehhez járul még az is, hogy a kelet liturgikus élete szorosabb kapcsolatban tudott maradni a nép életével (főleg azért, mert a bizánci liturgiákban a népnyelvek, vagy legalább a népnyelvhez közelálló liturgikus nyelvek vannak használatban) és így a nép még ma is szervesen bele tud kapcsolódni a liturgiába, annak ellenére is, hogy a kelet általában ősibb, eredetibb állapotában őrizte meg liturgiáját, mint a latin nyugat. Mindaz, amire nyugaton a liturgikus mozgalom mint megvalósítandó ideálra törekszik, keleten élő valóság. Az a körülmény pedig, hogy a liturgia, mint az egyház közös életének látható kifejezése, keleten jobban gyökeredzik a népben, előnyös előítéletet kelt a keleti egyházfogalom javára is, mely szerint a nép az egyház életének igazi hordozója és az egyházi hatalomnak egyetlen forrása ; az ősi, eredeti liturgiának népszerűsége keleten mintha azt bizonyítaná, hogy a keleti nép-egyház-fogalomnak is ősinek, eredetinek, hagyományosnak kellene lennie.

Akármennyire üdvös is azonban a kelet számára a liturgiájának népszerűsége, és akármennyire példaadó is lehet számunkra ezen a téren a kelet (gondoljunk többek között csak arra, hogy a hitoktatás szempontjából mit jelent az, ha a liturgikus szövegek, az egyes hittitkokra vonatkozó szentírási helyek épúgy, mint a hittételeknek a liturgikus imákban foglalt megformulázásai, a hivők közkincsévé válnak) — a keleti egyházfogalom hagyományosságával szemben mégis a legkomolyabb kételyeket kell támasztanunk. Említettük, hogy a szóban- forgó felfogás hirdetői főleg a múlt század orosz, ú. n. «Slavophil» gondolkodói ; Chomjakov, Kirejevszki, a két Akszakov, Danilevszki, és részben Dosztojevszki is. Ebben az összefüggésben feltűnőnek és a felfogásuk hagyományosságával szemben gyanút keltőnek kell minősítenünk azt a körülményt, hogy a Slavophil irány határozott szimpátiákat mutat, egyrészt a raskolniki-k, másrészt a «sztarec» intézménye iránt. A raskolnikik azok a szektáriusok, akik a XVII. század végén ellenKELETI SZELLEM ÉS «ORTHODOXIA» 111