Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Zimándi Pius: Kódexirodalmunk és a társadalmi kérdések
KÓDEXIRODALMUNK ÉS A TÁRSADALMI KÉRDÉSEK 307 nyéknek, kik szégyeltek koldulni (VIII. 20.). Sziénai Szent Katalin viszont szégyenlős szegényekhez maga vitte el éjjel adományát, «mikoron nem tudnáják», és ott is titkon rakta le (X. 117.). A szegénységgel kapcsolatban minden kornál tanulságos egy pillantást vetni a karácsonyi prédikációkra. Rendkívül hálás anyagot nyújt karácsony ebből a szempontból. Kódexeink általában kiaknázatlanul hagyják (pl. a Tihanyi-kódex VI. 16—26. ; Debreceni XI. 26—34. stb.). Majdnem egyetlen kivétel a Cornides-kódex karácsonyi szentbeszéde, mely egyúttal — kódexeinkben — szinte szokatlanul erős kiállás a szegények mint szegények mellett. Végső fokon ugyanis egész kódexirodalmunk a szegénységet inkább önmegtagadás, önsanyargatás, Krisztushoz való hasonlóság, szóval aszkétikus szempontból fogja föl, és szól róla. Mintha azonban az említett prédikációban már nemcsak ez lenne a szempont. Az egésznek hangneme közelebb áll a XVI. sz. második feléhez, mint a középkorhoz. Többek között kiemeli Jézus és Szűz Mária «keménységes és szoros» szegénységét, továbbá hogy a szegényeknek és munkálkodóknak mondatik az «Idvezejtő» megszületése, nem a gazdagoknak. Korholja azokat, akik nagy és széles házakat bírnak, de egy szegényt sem fogadnak házokban. «Vigasztaltassatok meg, kik szegénység szennyében (!) neveltettek, mert veletek vagyon Úristen az szegénységben» (VII. 126—129.). A Szent Ferenc szerint való gondolkodás mindennek felette utálta a pénzt, mint az ördögöt, mert csalárd (VII. 38—39.). Ismeretes, hogy első szabályaikban tiltva volt a pénz érintése is. Ennek a lelkületnelc jellemző visszatükröztetője «némely példa egy ártatlan gyermekről».. Ez szülői engedelmével a minor fráterek ruhájában járt, és ettől kezdve «kezde ... aranyat, ezüstöt utálni, és illetni nem akarja vala». Egyszer kereskedők próbára tették : borral telt poharat itattak ki vele, a pohár fenekére pedig pénzt helyeztek. A gyerek a végén észrevette. «Kezde nagy rettenetességgel kiáltani, az pohárt elveté, és ő kezeit elterjesztvén, szemeit felemelvén mennyországra, úgymond vala: Te tudod, Úr, mindenható Isten, hogy tudatlan szeplősítettemmeg én szerzetemet». Aztán sárgaságba esett, és csaknem halálra vált. (X. 64. Ugyanez még: VIII. 106.) Áttérve a továbbiakban a társadalmi rétegződésekre, meg kell állapítani, hogy kódexirodalmunk a fejedelem jogairól és kötelességeiről nem beszél. Ez később, az újkor hajnalán vált valláserkölcsi íróink egyik legkedveltebb témájává. Általában akkor sem jelentette maga a szó csak azt, amit ma, hanem általánosságban nagybirtokosokat, főurakat is. Kódexeinkben is a fejedelmen hol férfimonostorok fejét értik, hol meg apácák főnökét, máskor császári helytartót jelent a szó, majd általában főurat. Az Isten kegyelméből, Isten «szorzáséból» való királyság gondolatát meglelhetjük Alexandriai Katalin legendájában (X. 157.), és talán az uralkodók kötelességének középkori elgondolásának vehető Szent György intelme a királyhoz a sárkány megölése után : 20*
