Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés
280 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN lom rendjéből a létezés rendjébe csap át. Már Szent Anzelm életében ugyanis Gaunilo a Liber pro insipiente c. munkában, később még sokan mások, elsősorban Aqu. Szent Tamás rámutatott arra, hogy az anzelmi gondolatmenettel csak azt lehet bizonyítani, hogy Isten fogalma létezik az értelemben, de nem azt, hogy Isten az értelmen kívül a valóságban is létezik. Szerzőnk rámutat, hogy Szent Anzelm az ontologikus istenérv gondolatmenetét csak egyetlen fogalomra alkalmazza, arra <quo maior cogitari nequit» és egyetlen másra sem, mint azt Szent Anzelm a Liber pro insipente-re adott válaszában is kifejtette. Bármily alapossággal iparkodik is szerzőnk az ontologikus istenérv bizonyító erejét védelmezni, nem tud minket meggyőzni arról, hogy nincsen benne gondolatcsúsztatás. Sőt a feltűnő éppen az, hogy ámbár Gauniló már rámutatott az ontologikus érvnek erre a gyöngéjére, Szent Anzelm a feleletében nem tér ki erre a nehézségre. Az évszázados vita éppen e körül a gondolatcsúsztatás körül forog, ezt a vitát nem dönti el szerzőnk sem. A vita tovább fog folyni. De azért van ennek a munkának egy nagy értéke : az első két fejezete, amelyekben a szerző nagy irodalmi felkészültséggel és alapossággal beállítja Szent Anzelm egész irodalmi munkásságát korának történetébe és megmagyarázza, mi vezette Szent Anzelmet a fides quaerens intellectum, a hit értelmi megalapozásának kísérletére. Szent Anzelm magyarázói eddig is két irányban haladtak. Voltak, akik — főleg a Monologiumra és a Cur Deus homo-ra hivatkozva — azt állították, hogy Szent Anzelm mindenkor, az ontologikus istenérv kifejtésénél is teljesen elvonatkozik a tekintélyi (Szentíráson és hagyományon alapuló) bizonyítástól és mindenkor kizárólag a gondolkodó értelemre támaszkodik, tehát bölcseleti gondolatmenetet alkalmaz. Mások a Prosologionra, az Epistola I. de Incarnatione-ra és az Epistola II. ad Fulconem Episcopum-ra, meg Szent Anzelm sokszor hangoztatott alapelvére, a «fides quaerens intellectrum»-ra támaszkodva azt hangoztatják, hogy Szent Anzelm elsősorban hittudós volt, és nála az értelem munkáját mindig befolyásolja a hitbeli meggyőződése. Ezért kutatása, érvelése közben nem tisztán az értelemre, hanem a hitére, tehát a hit forrásaira is támaszkodik. Mindkét irány követői hivatkoznak a Szent Anzelmnél sokszor szereplő «rationes necessariae»-re. A zavart az okozza, hogy Szent Anzelm a «fides quaerens intellectum», «rationes necessariae», «tacita omni auctoritate Sacrae Scripturae» kifejezéseket egyformán használja bölcseletinek látszó munkáiban éppen úgy, mint a nyilvánvalóan theológiai művekben. Márpedig ezek a kifejezések megtűrik a bölcseleti értelmezést éppen úgy, mint a teológiait és jellemzik Szent Anzelm törekvését, hogy a hit igazságait az értelem számára iparkodik hozzáférhetővé tenni. Ezt a törekvést megmagyarázza a XI. század első harmadának szellemtörténete. Voltak, akik a tudomány művelésében kizárólag az értelemre akartak támaszkodni és azt nemcsak a világi tudományok terén, hanem a teológiában is meg akarták valósítani, tehát el akarták vetni a tekintélyi, a hit forrásaira támaszkodó bizonyítást a hit
