Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: A trichotomikus anthropológia a középkori és az ókori filozófiában
A TRICHOTOMIKUS ANTHROPOLÓGIA A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁBAN 229 előfordulása, történelmi eredete felé, akkor — amint erre már a felhasznált terminológia mutat1 — Origenes rendszere felé fordul a figyelmünk. Itt legtisztábban látható az a veszély is, mely, amint mondottuk, ebben a felfogásban rejlik : a vallási mozzanatoknak kozmikus, onto- logikus átértelmezése. A trichotomikus lélektan Origenesnél szoros kapcsolatban áll az ú. n. «oikonomikus» Szentháromságtanával. Ha a reális világ, a látható teremtés az Atya birodalma, az ideák világa, a szellem és a gondolkodás szférája a Fiú-é, a «Logos»-é, a kegyelmi élet, a «szentség» birodalma a Szentiéleké, akkor az emberi lélek három különböző síkon érintkezhetik az Istennel, három vonatkozásban részesedhetik az Istenségben, és ebből — hiszen ez a fokozatosság a Szentháromságon belül Origenes szerint ontológiai fokozatosság — az ember lelkében három, ontológiailag elkülöníthető lélekrésznek is kell következnie : az első az «éltető lélek» (fv/V), mely az embert mint külső, látható és működő valóságot konstituálja, a második a gondolkodó lélek, a Ao'yoç, mely mint a Világ-Ao'yo^-ban való részesedés, az embert a szellemi szférába emeli, a harmadik a nvev/xa, mely az embert a Szentlélek hatásai iránt teszi fogékonnyá (és — ezt a Aoyoç-Aôyoç analógiája alapján hozzátehetjük — magában a Szentlélekben való részesedést jelent).2 Az összes bemutatott idézetek alapján — Origenestől Pascalig — azt lehetne hinni, hogy ez a trichotomikus schéma, amint arra szolgál, hogy a kegyelmi élet és a természetfölötti létszférát ontológikus mozzanatként beállítsa a természetes létsztruktúrájába, úgy eredetét is onnan veszi, hogy a természetfölötti szempontokat, a keresztény vallás kegyelem- és Szentlélekfogalmát belevitték az emberi természet filozófiai elemzésébe, vagyis hogy ez a trichotomikus schéma csak ott lép fel, ahol a filozófiai emberanalízisbe ontologikus mozzanatként beleviszik a keresztény vallás alapmotívumait is. Ez látszólag ellentmond annak a fentebb megállapított ténynek, hogy ez a felfogás a klasszikus ókorban is előfordul, Plotinos-nál (a plotinosi helynek feltűnő hasonlóságát Aquinói Szent Tamás felfogásához fentebb tárgyaltuk) és a stoikus filozófiában. (A stoikus megfelelésekre Festugiére fentebb idézett értekezése mutat rá.) Ez az első pillanatban feltűnő tényállás abban találja magyarázatát, hogy mind a két rendszer, a stoikus rendszer épúgy mint a neoplatonizmus, pantheista irányú ; egészen következetes, hogy az emberi lélekben, melynek egyrészt individualizált, különálló szellemi valóságnak kell lennie, melyet azonban másrészt legmélyében az Istenséggel azonosnak kell tekinteni, két részre osztja : (a vegetativ és ösztönszerü életjelenségeket előidéző princípiumtól 1 Lásd erről : Két sztoikus eredetű terminus története a középkorban. Bölcseleti Közlemények 4 (1938) 25—35. ? Lásd erről : Lieske, Die Theologie der Logosmystik bei Origenes, Münster 1938, 141—146 (Logos und Pneuma).
