Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: A trichotomikus anthropológia a középkori és az ókori filozófiában
228 IVÁNKA ENDRE S. Theoderico volt a szerzője, az egész középkor Szent Bernât művének tekintett, ami megmagyarázza azt a nagy tekintélyt és egyben azt a nagy elterjedettséget, melynek ez a mű különösen a késői középkorban örvendett : az epistola ad fratres de monte Dei, más néven : epistola aurea.1 Guilelmus csak három «statusáról beszél, animalis-ról, rationalis- ról és spiritualis-ról (a harmadik «status» megjelölésére használt terminus még nyilvánvalóbbá teszi, mint az «intellectualis» elnevezés, hogy itt az isteni dolgok, a kegyelmi hatások iránti megnyiltságról van szó ; a spirituales azok, akik «spiritu aguntur, qui a Sancto Spiritu plenius illustrantur» (plenius tudniillik, mint ahogy ezt a «ratio» tehetné). A Szentlélek befogadása iránti fogékonyság ez ; «Amor Dei, vel amor Deus Spiritus Sanctus amori hominis se infundens ...») — telekrészekről azonban kimondottan nincs szó. De az utókor így értelmezte munkáját. Erre vonatkozólag is legyen szabad csak a fentemlített cikkemre hivatkoznom, főleg a Theol. VI. 1939, 63. lapon található 4. jegyzetre*. Külön lélekrésznek tulajdonítják ezek a XIII., XIV. és XV. századi misztikusok ezt a status spiritualis-t, olyan lélekrésznek, melyről a status rationalis embere, a philosophus, még azt sem tudja, hogy létezik. Ez a rész — e későbbi kor terminológiája szerint —a principalis affectio; et ipsa est scintilla synderesis, quae sola unibilis est Spiritui Sancto id est divino. (L. az idézett helyen.) Itt, az «epistola aurea» hatásán kívül, a liber «de spiritu et anima» terminológiájára is találunk. És emellett soha nem szabad elfelejteni, hogy a «1. de spiritu et anima»-t mint Szent Ágoston művét, az epistola aurea-t mint Szent Bernât művét olvasták, tehát a legmélyebb hatást gyakorolt ez a két mű. Ezt a hatást különben még az újkorban is állapíthatjuk meg. Akármilyen modern-nek is tűnik fel Pascal vallásos agnoszticizmusa — a «modern», irracionalista beállítást a vallás tekintetében, melynek klasszikus kifejezését Kant szavaiban találjuk : Ich musste das Wissen aufheben, um zum Glauben Platz zu bekommen,1 2 Pascal fejtette ki először — a schémát, melyet használ, mégis a későközépkori misztikából vette át, végeredményben tehát Guilelmus a S. Theoderico-tól és a liber de spiritu et anima szerzőjétől. A híres «Dieu sensible au coeur, non à la raison»,3 történelmileg a status rationalis és a status spiritualis megkülönböztetésének, a «scintilla synderesis, quae sola unibilis est Deo» elméletének következetes folytatása. Ha most a későbbi kihatásoktól visszatekintünk e felfogás első 1 Erró'l a munkáról szóltam egy régebbi cikkemben (1. Theologia VI. 1939. 114—116.). Azóta bizonyossá vált — főleg Wilmart és Déchanet kutatásai alapján —, hogy a szerző nem csak Guilelmus de S. Theoderico-hoz közelálló személyiség volt, hanem Guilelmus maga. Az epistola aurea tanítását röviden vázoltam ebben a cikkben, ezért itt csak utalok az ott mondottakra. 2 Kritik der reinen Vernunft2 (1787) Vorrede XXX. 3 Pascal, Pensées ed. Brunschvigg figur 279.
