Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Ivánka Endre: A trichotomikus anthropológia a középkori és az ókori filozófiában
A TRICHOTOMIKUS ANTHROPOLÓGIA A KÖZÉPKORI ÉS AZ ÓKORI FILOZÓFIÁBAN. Elvileg kétféle eljárás lehetséges azoknak a kérdéseknek filozófiai tárgyalásánál, melyek a filozófiát és a teológiát egyaránt érdeklik (és vájjon van-e magasabb metafizikai vagy erkölcsbölcseleti kérdés, mely nem érintené egyszerre mind a két tárgykört?) Vagy a tisztán logikai és ontológiai lételemzésből kell kiindulni, azokból a fogalmakból, melyeket a filozófia a természetes világ és a racionális gondolkodás elemzéséből kidolgoz — és akkor természetesen a vallási szempontok, sőt az ember transcendens életcélját érintő metafizikai és anthropológiai megfontolások is már valahogyan kiesnek az ilyen fogalmak alapján áttekinthető látkörből. Csak bizonyos projekcióban, tulajdonképen mint ennek a zárt létkörnek egységét és immanens rendjét zavaró, kifelé mutató problémák és tendenciák érvényesülnek ezen belül a létszférán belül, anélkül, hogy belső összefüggésük nyilvánvalóvá válna, éppen azért, mert egy olyan rendszeren belül érvényesülnek, mely, ha lehetne, egyáltalában eltekintene tőlük és egy immanens, önmagába zárt és önmagában elégséges létrendet akarna kimutatni, a mindenkor öncélúnak, saját létének célját önmagában találónak értelmezett forma, az ívteAé/eia elemzése alapján. Ha eltekintünk is a keresztény vallástól, mely szerint az ember jelenlegi földi állapota sok tekintetben csak mint az eredeti bűn következménye érthető, valamiképen minden vallásra vonatkozólag áll az, hogy az embernek ismert, tapasztalható földi állapotát nem tekinthetjük véglegesnek, az ember lelki aspirációit, magasabb rendeltetésében adott lehetőségeit teljesen kimerítő állapotnak ; minden vallás, helyesen vagy helytelenül, azon alapszik, hogy az ember valahogyan kilép azokból a korlátokból, melyeket empirikus lénye neki szabott, több akar lenni, vagy legalább többet akar átélni, mint ami a saját természetében adva van, vagy ami normális élete, racionális gondolkodása számára hozzáférhető. Az «essentialis» szempontokból kiinduló filozófia számára viszont az ember adott természete, racionális gondolkodása, tapasztalható lényege az az alap, melyhez mindent mérnie kell, még azt is, ami ezen belül a természeten belül önmaga fölé mutatna ; egy ilyen eljárás számára mindez csak periferikus jelenség lehet, «epigenetikus» kibővítése annak a természetnek, melynek ezek nélkül a tendenciák nélkül is elgondolhatónak, teljesnek, függetlenül fennállónak kell lennie.
