Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Artner Edgár: Origenes és Plotinos
212 ARTNER EDGÁR újabb kutatója, Jakob Barion bonni bölcsész magántanár hozzá is fűzi, hogy Brentano nem ismerhette igazán Plotinost, aki nem mondható kri- tikátlannak, viszont ő is túlzásnak tartja, hogy egyesek Plátónnal és Arisztotelésszel egy sorba állítják.1 Richard Harder szerint az említett filológiai tanulmányok ellenére még «ma» is csak 20—30 ember van, aki Plotinost megérti.1 2 Minden esetre ezek közé számítható Émile Bréhier, akinek véleménye szerint Plotinos műve «nem annyira tan, mint inkább életmód», valami új evangélium-kísérlet féle.3 Ha ehhez azután még hozzáadjuk, amit a régiek közül Thomassin így fejezett ki : «Nem tudom, vajon lehet-e valami szebbet, valami magasztosabbat mondani (t. i. mint Plotinos mondott) a legfőbb Jó dicséretére»,4 és amit az újabbak közül az imént idézett Barion állapít meg e szavakkal : «Plotinos bölcseletében . .. olyan központi helyzetben találkozunk az istenséggel, amilyet odáig a görög ókornak egyik rendszere sem tüntetett fel» ; akkor ismerjük fel igazán Plotinos életének és munkálkodásának fontosságát teológiai szempontból is, mégpedig nem annyira önmagában, mint sokkal inkább a kereszténységhez való viszonyában. És ez a fontosság magyarázza, amiért újabban a nyelvészek és bölcsészek után éppen a vallás- és dogmatörténészek figyelme annyira reáterelődött az újplatonizmusra. Amint az első két keresztény század dogmatörténetének megértéséhez okvetlenül szükséges ismernünk a hellenizmus szellemének történetét — amire nézve az eddigiekben adtunk rövid bepillantást —, úgy még sokkal fontosabb a további fejlődés nyomonkövetéséhez az újplatonikus szellemi mozgalom tanulmányozása. Míg ugyanis a pogányságból kiemelkedett kereszténység első időben bizonyos irtózattal volt kénytelen távoltartani magát az elhagyott fertőtől, addig később éppen mélyebben gondolkodó tagjai mindinkább közeledtek ismét ahhoz a nemesedő pogánysághoz, amely a III. század közepétől fogva az újplatonista táborba tömörült. A kölcsönös hatások így egyre szaporodtak és ezeknek eredményei mindkét oldalon tapasztalhatók. Mármost a mi feladatunk kipuhatolni, hogy esetenkint melyik részen volt a prioritás ; 1 Brentano i. m. — Barion : Plotin und Augustinus, Berlin 1935. Erre a munkára alább visszatérünk. Az említett túlzók pl. Bouillet, aki i. m. így ír : «A görög bölcseletből három nagy monumentum maradt ránk : Plátón dialógusai, Arisztotelész encyclopedikus műve és az újplatonikus iskola fejének írásai, Plotinos Enneádjai.» Ugyanígy a Techert által idézett Arthur Drews is (Plotin und der Untergang der antiken Weltanschauung, Jena 1907.). Barion csak egyes pontoknál tartja ezt az értékelést elfogadhatónak s így ír : «Plotinosnak épúgy, mint Arisztotelésznek sasszeme van annak felismerésében, ami idegen bölcselők nézeteiben maradandó és értékes.» (I. m. 18. o. 20. j.) Tehát magyarán mondva: ügyes eklektikus. 2 Plotins Schriften, Bd. 1., Leipzig 1930. 3 La philosophie de Plotin, Paris 1928. 4 Id. Dufourcq i. m. IV. 207. o. 1. j. : Enn. VI. 7, 22. és 9. Alább mi is idézzük.
