Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Móra Mihály: Néhány egyházi adóügyi kérdés
NÉHÁNY EGYHÁZI ADÓJOGI KÉRDÉS 149 mények, ilyen tanokat szükségszerűen önmaguktól ki nem termelhettek. Ez a természetes hiányosság okozza azt, hogy az egyházközségi keretekben valójában a világi pénzügyi szabályok analógiái szerepelnek, még pedig a hitközségi életelveknek megfelelő több-kevesebb eltorzulással. Szó szerint idéztük a szerző szavait, amelyeket nem tartunk helyt- állóaknak. Szerző ugyanis figyelmen kívül hagyja, hogy «az inkább lelki indokokból keletkezett, gazdaságilag lazább természetű egyházi közületek» — amelyeknél is elsősorban a protestáns egyházakra látszik gondolni — között a katolikus Egyháznak céljai megvalósítására földi eszközökre és ennek jogi rendezésére szüksége van. Az sem döntő érv, hogy az egyházi adónál a «méltányosságnak tág tere van», hiszen a világi pénzügyi jog sem azért tudomány, mert ott a méltányosságnak nem lenne tere. Az Egyház domaniális bevételei sem jelenthetnek akadályt, hiszen az állami birtokok hozadékairól is tudunk. Azt sem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az államsegélyek megléte kizárja az egyházi háztartási jogot, különösen ha arra gondolunk, hogy az állami szubvenció csökkenő tendenciát mutat és számos országban hiányzik, vagy jelentéktelen. Viszont az Egyháznak a hívekkel szembeni erőhatalmi helyzetének korlátozottságát csak az állíthatja, aki az állami jog mindenható és egyedüli erejét vallja, ám még az állampolgári viszony sem meg- szüntethetetlen kötelék. Ezzel szemben tudjuk, hogy ha az állami jog szerint az egyháztagok ki is vonhatják magukat az egyházi kötelék alól — aminthogy a katolikus Egyház a «kilépést» nem ismeri el — az Egyház korántsem tehetetlen báb, nagyon is megvannak a maga kényszereszközei, amelyről bármely tankönyv felvilágosíthat. A kitűnő szerzőnek azonban másban sincs igaza. Kétségtelenül tudni látszik, hogy a középkornak kifejlett egyházi adójoga volt, ezt azonban azzal igyekszik bagatellizálni, hogy az Egyház akkor kifelé karhatalmi erőként jelentkezett, így tehát legfeljebb világi pénzügyi jogi tudománya lett volna. Az állítás első része a középkori egyházi jog teljes félreismerését jelenti ; az a tény, hogy az Egyháznak világi hatalma is volt, jogát még nem teszi világi joggá. Ilyen okoskodással a házassági és perjogát is világi jognak lehetne minősíteni, ami már önmagában is képtelenség. Az viszont igaz, hogy a középkorban a mai értelemben vett világi pénzügyi jogi tudomány nem volt, amint hogy nem volt például a mai értelemben vett polgári perjogi tudomány sem. Hogy az utóbbinál maradjunk, tudjuk, hogy a polgári perjog önálló tudományággá alakulása a XIX. században történt meg. Ki tagadná azonban ezzel, hogy a középkorban nem volt perjog és külön egyházi perjog is, mely utóbbinak akkor olyan hírneves művelői voltak, mint Durantis, Hostiensis, Baldus de Ubaldis, Andrea, a magyar Damasus.1 Az, hogy valamely tudományág 1 Damasus magyarságára v. ö. Móra, Középkori kánonjogi gyűjtemények, Kny. «Századok» 1939. 9—10. sz.-ból, Budapest 1940, 6.
