Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Artner Edgár: Még egy-két szó Nagy Konstantin kereszténységéről
134 ARTNER EDGÁR Ságnak köszönhette emelkedését. A IV. század elején nem lehet igazi pogány naptisztelőnek tartani olyan katonát, főleg császárt, aki nem adeptusa Mithrasnak. így alapos okunk van feltételezni, hogy az a napkultusz, amelyet Konstantinus állítólag családjától örökölt, már nem annyira a pogány Sol invictus tisztelete volt, mint inkább valamilyen átmenet a Sol salutis felismerésére. Erre mutat az a körülmény is, hogy már a császár atyja, Constantius Chlorus, mint caesar ellenszegült a diocletianusi üldöző politikának és türelmes volt a birodalom többi részén kegyetlenül elnyomott keresztényekkel szemben. Ennek nyomán a legrégibb keresztény források nemcsak egybehangzóan dicsérik, hanem olyan is van, amelyik egyenesen kereszténynek mondja. Az viszont ugyané források nyomán korántsem egybehangzóan elfogadott tény, hogy Szent Ilona pogány származású lett volna. Inkább az látszik lehetségesnek, hogy zsidó befolyás alatt hajlott a monotheizmus felé, talán prozelita is volt s így ebből az irányból közeledett a kereszténység felé.1 Ami a császárnak az új platonista irányzattal való barátkozását illeti, arra nézve nem szabad elfelejtenünk, hogy a századfordulón ennek az iskolának már két főiránya volt megkülönböztethető : az egyik, amely Porphyriosszal a keresztényüldöző politika szolgálatába szegődött, míg a másik enyhébb irányzat már kezdte felismerni a plátói bölcseletnek a kereszténységgel összhangzásba hozható voltát. Ha egyéb nem, a következmények világosan mutatják, hogy Konstantinus melyik árnyalatnak volt barátja, ha az újplatonizmust pártolta. Nyilván az utóbbié, amely követőit ővele egyetemben a kereszténység felé orien1 Eusebiusnak az az állítása, hogy Konstantinus nyerte meg Helénát is a kereszténységnek, esetleg abból a szándékból magyarázható, amely minél több érdemet akar a császárra halmozni. így talán pusztán az eset drámaibb előadását célozhatta Eusebiusnak az a beállítása, mintha Nagy Konstantinus látomásakor még nem tudta volna, hogy milyen istenség jelvénye jelent meg előtte. Constantius Chlorusról lásd Eus. : HE. VIII. 13. (M. Gr. 20, 780.) és Vita Const. I. 13. (U. o. 928.) Ugyanúgy a nyomába lépő későbbi történetírók, akiknek nézeteit összegyűjtötte pl. Theophanius Chronographiájában. ő mindezekből azt szűrte le, hogy Constantius Chlorus is keresztény volt már. (M. Gr. 108, 74. s köv.) V. ö. Pedrotti G. : Storia di Costanzo Cloro, Girgenti 1904. Cantarelli L. : Per la storia dell’imperatore Costanzo Cloro (Atti della Pont. Accad. Rom. di Arch. Memorie vol. I. parte 1. Miscellanea De Rossi parte I. Roma, 1923). Andreotti R. : Costanzo Cloro (Didaskaleion 1930, fasc. 1. p. 156. és fasc. 2. p. 1.). Szent Ilonáról egyébként Piganiol úgy nyilatkozik, hogy az már nemcsak a kereszténységet, hanem a jó ízlést is sérti. Ha igaz volna is az a «legrosszabb», amit a források homályos megjegyzéseiből kikövetkeztet, akkor csak annál inkább kidomborodnék Konstantinénak buzgó keresztény lelkülete, amelynek egyik eredménye volt a női tisztesség védelmét célzó törvényhozása. Hogy ez utóbbira viszont a szellemes francia csak gúnyoros megjegyzéseket tud ejteni, azt szelleméből könnyen megérthetjük.
