Theologia - Hittudományi Folyóirat 7. (1940)
Iványi János: Izrael, az Isten választott népe
no IVÁNYI JÁNOS magához fűz egy népet, az ószövetség elgondolásában ennek a népnek oly küldetése kell hogy legyen, mely közvetlenül az üdvösség és nem a földi hatalom, az anyagi javak rendjét szolgálja. Elsősorban és leg- főképen ne is a maga javán munkálkodjék, hanem altruisztikus feladatok megoldására érezze magát hivatottnak. A választott nép küldetésének szemléltetésében az ószövetség természetszerűleg a maga vallási és társadalmi berendezettségének, eszmevilágának elemeit, szimbólumait, képeit, kifejezésmódját alkalmazza. Az isteni gondolat szolgálatában legközvetlenebbül a pap és a próféta állott. Ám az ószövetség teokratikus jellegénél fogva a király mint az Isten helyettese itt a földön annak a hatalomnak a gyakorlásában, mely egyedül Jahvet illeti meg, természetszerűleg szintén kell, hogy az üdvrendnek engedelmes szolgája legyen. Ennek a teokratikus királynak az eszményképét az ószövetség Dávidban látta, aki az üdvrend történetében és fejlődésében páratlan szerephez is jutott. Izrael üdvrendi szerepében az ószövetség e három tényező mindegyikéhez talál némi vonatkozást. Egyetemes világszemlélete úgy látja, hogy Izraelnek a föld többi népéhez küldetése van, mely hasonló ahhoz, amelyet az ószövetség papja, prófétája és királya vállalt a választott néppel szemben. a) Izrael a nemzetek papja. Ez a tétel részint az ószövetség világos tanítása, részint pedig kifejezésre jut a kiválasztást jelző képekben és terminológiában, továbbá a kiválasztást fémjelző Sinai-szertartásban. Izrael papi küldetését főkép a tóra emeli ki. A küldetés szemléltetésére a kultuszból vesz képet. Az ószövetség szentségtana értelmében az Isten a látható profán világgal szemben az egészen más, a fön- séges, a szent. A szent és profán között szakadék tátong. Ezt a szakadékot csak a szent Isten hidalhatja át. Ő közeledhetik a profánhoz, avagy Ő vonhatja a maga szent körébe a profán helyet, tárgyat, intézményt, személyt stb. és ezáltal a szentségnek mintegy bizonyos fokát közli vele. Mindazt a helyet, tárgyat, személyt tehát, amelynek isteni szolgálat a rendeltetése, először ki kell vonni, el kell különíteni a profán környezettől és meghatározott szertartással szentté kell felavatni (hikdis vagy kiddes). így vonta ki pl. maga az Isten a profán napok sorából a hetedik napot és szentté (Gén. 2, 3), azaz az isteni szolgálat napjává tette. Azt a helyet, ahol Jahve felütötte lakóhelyét, a szent sátrat, a templomot és felszerelését a profán használatból ki kellett vonni és külön szertartással az Isten céljaira kellett felavatni (Ex 29, 37 skk. ; Kir. I. 8. stb.). A népet a Sinai-hegy tövében a nagy teofánia előtt meg kellett mosdatni és meg kellett szentelni (Ex 19, 10).
