Theologia - Hittudományi Folyóirat 6. (1939)
Brandenstein Béla, br.: Mégegyszer az okság elvéről
76 BR. BRANDENSTEIN BÉLA ben is egyesült egyéni énje, lelke az egyéni embernek : ezt a felfogásomat Bárd később maga is idézi. Hogy végül az idézett állítások tapasztalati tényeinknek ellenmondanak, az tévedés : nem a tapasztalati tényeknek mondanak ellen — hiszen a tapasztalati tény nem lehet önellenmondó és így az önellenmondás igazolási kísérlete eleve kilátástalan volna ! —, hanem a közkeletű felfogásnak, a tapasztalati tények közkeletű értelmezésének. Hogy azonban ez a közkeletű értelmezés nem szükségszerű, az világos : az állati vagy növényi egyed lelkét közvetlenül senki sem tapasztalta és a gravitációs hatás nem-szellemi voltát sem igazolja semmiféle tapasztalat. Sőt : ez az értelmezés nem is általános ; Bárd bizonyára jól ismeri az animizmus óriási emberi elterjedését és azt is tudja, hogy az az én felfogásom naív alakú anticipációja. Ámde ha például Eddington vagy egész sor más modern fizikus vagy biológus tudományos világképét veszi figyelembe, akkor azt állapíthatja meg, hogy ezek szinte teljesen az én természetfelfogásom körében gondolkodnak ; mindenesetre sokkal közelebb állnak ahhoz, mint a tapasztalásnak a mi kultúrkörünkben ma szokásos közkeletű értelmezéséhez, amely jórészben egy csomó közkeletűvé lett és ma többnyire túlhaladott régi tudományos állítás lecsapódása : ezzel szemben iparkodtam ugyanennek önellenmondó voltát kimutatni. Hogy bizonyítékaim nem meggyőzőek, mert alapjuk, a már eddig is annyira vitatott Brandenstein-féle végtelen sor, nem evidensen igazolt, Bárd egyetlen érdemleges, de tovább nem bizonyított állítása okság- felfogásommal szemben. Lényegesebb kifogásom ezen az egyetlen ponton van érveléseivel szemben, mert itt mégis kissé könnyelműen jár el a különben Szent Tamás tanításainak részletezésében annyira alapos szerző. Tanulmányomban ugyanis megmondtam — Schütz állításával kapcsolatban (Theologia 1938, 209. 1.)—, hogy a halmazelmélet aktuálisan végtelen sorozatainak tagjai nem időbeli egymásutánban állanak : ezt tudtommal a Cantor-féle halmazelmélet egyik hirdetője sem állítja, tehát a cantori és az éntőlem képviselt végtelen halmazfogalmak ellentéte a változássor kezdetének problémájára nem is vonatkozik. Már pedig Bárd akkor, amikor itt «A végtelen fogalmáról» c. értekezésemet idézi, ennek a látszatát adja. Itt az ettől a kérdéstől a Theologiában is határozottan elválasztott és szabatosan előadott változássor-érvelésem- mel kellett volna Bárdnak érdemileg foglalkoznia, hiszen ugyanott, a Theologiában, a valóban ez érv ellen felhozott ellenvetések tarthatatlanságát is igazoltam. így természetesen Bárd minden további érvelése nagyon érdekes és tartalmas fogalomtörténeti szempontból, de a vitás kérdésnek, az okság tárgyi mivoltának és bölcseleti igazolásának velejét nem érinti. Nem érinti továbbá azért sem, mert a változásérvvel lényegileg összefüggő okság-bizonyítást Bárd láthatólag félreérti. Én ugyanis nem azt mondom, hogy a változássorban benne álló, tehát szintén létesítő okot kívánó (bármely) K tagnak oka megint csak nem lehet más,
